Tényleg meleg volt Dumbledore?

CSODACERUZA

Az utóbbi években különös médiaharcok dúlnak. Amerikai protestánsok és európai katolikusok indítottak hadjáratot rajzfilmszereplők ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy összezavarják a gyerekek egészséges szexuális fejlődését. Tinky Winky és Spongyabob Kockanadrág után a felkért pszichológusok és a lelkes ultrakonzervatív önkéntesek rávetettek magukat a Szezám utca lakóira és Disneyland-re is.More...A céljuk: kiirtani a gyerekeket célzó médiából minden olyan elemet, amely a legkisebb mértékben is ellenkezik a heteronormativitásra épülő családvédelemmel. Az inkvizítorok közé olyan szervezetek és intézmények csatlakoztak már többek között, mint a Focus on the Family, az American Family Association (jelszavuk: „Promoting Traditional Family Values”) vagy a lengyel oktatásügyi ombudsman.

Válaszképpen a We Are Family Alapítvány 2005-ben összeszedte a legnagyobb amerikai rajzfilmfigurákat (több, mint száz izét a Disney, a Nickelodeon és a közszolgálatis Public Broadcasting Service karakterei közül), megszerezte a FedEx-et, mint főszponzort és országos mértékű ellenkampányba fogott. Elsőként készítettek egy videoklipet a válogatott mesehősökkel (mi mást énekeltek volna, mint a Sister Sledge egykori slágerét, a We Are Family-t), majd ezt rápakolták egy toleranciát és a sokszínűséget népszerűsítő DVD-re és kipostáztak ebből 61.000 ingyenes példányt amerikai általános iskolákba. A konzervatív ellentábor itt már szembekerült a legnagyobb multinacionális hatalmasságokkal: ahelyett azonban, hogy valami neogregorián videoklippel válaszoltak volna, lepaktáltak a Bush-kormánnyal.

buster_controversy_050202.jpg

A három évvel ezelőtt hivatalba lépett Bush-párti Margaret Spelligs oktatási miniszter örömmel beszállt a médiaháborúba, hatalma viszont csak a közszolgálati adókig terjdt: őket viszont megfenyegette az állami támogatások megvonásával, amennyiben nem törlik műsorukról a Postcards from Buster című rajzfilmsorozat 33. részét. A szórakoztató-ismeretterjesztő sorozat egy nyusziról szól (aki egyébként a Minimaxon futó Arthur-szériában is szerepel), aki kis videokamerájával járja az Egyesült Államokat és bemutatja a gyerekeknek Amerika nevezetességeit. A kérdéses epizódban (melynek címe: Sugartime!) Buster Vermont államba látogat, ahol több olyan gyerekkel is találkozik, akinek két anyukája van (ebben az államban engedélyezték elsőként az egyneműek házasságát). Bár a  rész a juharszirup készítéséről és a tehénfejésről szól és nem hangzik el benne sem a „leszbikus”, sem a „meleg” szavak (a többi Buster-epizódhoz hasonlóan ebben sincsenek szexualitásra való utalások), a PBS végül állami nyomásra törölte a részt az adásból. A kiskaput azért megtalálták: tovább passzolták a leszbikus anyukás részt a társcsatornáknak, így pár hetes késéssel megnézhették a gyerekek a new york-i WNET-en vagy a bostoni WGBH-n is.

Az eset csak egy a sokból: a lengyel kormány annak idején Tinky Winky, a retikülös lila teletubbie miatt patáliázott, a Focus on the Family pedig a Bush-párttal a háttérben Spongyabob és Csillag Patrik szétválasztásáért tüntetett. Tavaly október 19-én újra feléledt a vita, mikor J. K. Rowling egy felolvasóesten bejelentette, hogy Dumbledore professzor, a Roxfort igazgatója meleg. Bill O’Reilly, a FoxNews hírhedt fröcsögő őskövülete másnapi élő műsorában már ki is adta a tűzparancsot: meleg propagandával és a gyerekek megrontásával vádolta Rowlingot és szabályosan belefolytotta a szót az Entertainment Weekly meghívott képviselőjébe, aki arról próbált beszélni, hogy a Harry Potter-könyvek a rasszizmusról és a toleranciáról szólnak.

marcie.jpg

A hasonló médiacsatákat többen komikusan fogják fel: a neten több hosszú listát is találhatunk arról, melyik rajzfilmkarakter lehet még gyanús. Például a lila ruhás csokirajongó Vonka Vili (Roald Dahl: Karcsi és a Csokigyár), a Szimbát örökbefogadó Timon és Pumba (Roger Allers-Rob Minkoff: Az oroszlánkirály), az együtt élő és együtt fürdőző Ernie és Bert (Joan Ganz Cooney: Szezám utca), a baseball-rajongó tomboy, Peppermint Patty és barátnője, a Patty-t folyton uramnak szólító Marcie (Shulz: Snoopy) és persze a matrózfétisiszta Popeye is (Elzie Crisler Segar: Popeye).Én azonban megpróbálom komolyan venni a vádakat. A heteronormativitás és a szigorúan szabályozott genderekkel szembeni kritika több, mint száz éve jelen van a gyerekeknek szóló művészetben: H. C. Andersen-nek, Oscar Wilde-nak és Tove Jansson-nak is megvoltak a maga stratégiái, hogy saját élettapasztalataikról, a nem hagyományos életmodellekről írjanak. Bár a felnőtteket célzó művekben rég nem tabu arról beszélni, milyen melegnek vagy leszbikusnak lenni, a gyerekkultúrában még nem mondhatnánk,

ernie_bert_dancing.jpg

hogy elterjedt efféle nyíltság. Olyan meleg figurákat szerepeltetni, mint például a kamaszoknak szóló tévésorozatokban Jack McPhee (Kevin Williamson: Dawson és a haverok) vagy Marco del Rossi (Linda Schuyler: Degrassi Gimi), gyerekeknek szóló sorozatban még nem találunk. A reprezentációs lehetőségek korlátozottak, de ez nem jelenti azt, hogy mégis némaság lenne.

Az utóbbi években készült gyereksorozatokban kialakultak olyan narratív stratégiák, amelyek legalább olyan fontosak, mint egy szemtől szembe beszédmód. Sőt, a munka amelyet végeznek, talán hatásosabb is, mint a sokszor naiv normatizáló technikák: helyette mérgez a genderszkepticizmus és a heteronormatív minták kiforgatása. Olyan műveletekről van szó, amelyek kiemelik a nemek és nemi identitások társadalmi megkonstruáltságát, esetlegességét, lerombolhatóságát és ezáltal elősegítik a gyerek befogadókban a sztereotíp-esszencialista fogalmakhoz való kritikai hozzáállás kialakulását. A továbbiakban háromféle alternatív meleg-reprezentációs típusról lesz szó: a camp jelenségről (ahogyan azt Susan Sontag értelmezte, a Spongyabob Kockanadrág kapcsán), a drag-ről (ahogyan Judith Butler filozófiája megjelenik a Lilo és Stitch sorozatban) és a rejtőzködő típusról (itt jön majd a képbe Dumbledore professzor).

1. A camp: Spongyabob Kockanadrág

spongebobrainbow.jpgMinden George Bush elnök washingtoni beiktatási vacsoráján kezdődött 2002-ben: James Dobson, a jobboldali keresztény Focus on the Family szervezet szóvivője az ünnepi asztalnál arról kezdett el beszélni, hogy egy pszichológussal meg kellene vizsgáltatni Spongyabob és Csillag Patrik kapcsolatát, mert káros példát mutathatnak a felnövekvő nemzedéknek. A kedélyes kis társalgásból hamarosan világkörüli hadjárat kerekedett: a sorozat készítőire Hongkongban csaptak le a kérdezőbiztosok, ahol éppen a moziváltozatot mutatták be. A kérdésre, hogy miért sétál kézen fogva a sárga szivacs és a rózsaszín tengeri csillag, Stephen Hillenburg író ezt felelte: „Sosem gondoltuk úgy, hogy melegek lennének. Azt hiszem, leginkább aszexuálisak. Egyszerűen csak viccesek próbálunk lenni.”

Tegyük fel, hogy Hillenburg mester igazat mondott – és javaslom, vegyük komolyan minden egyes szavát: a deszexualizálást és a megnevettetést is, mint végső célt. Ha a szereplőkről leválasztjuk viselkedésüket, mint egy ruhát, és úgy tekintünk ezekre, mint amiknek nincs semmi köze a szereplők szexuális identitásához, akkor nézhetjük őket úgy is, mint karikatúrákat. Spongyabob a tisztességes nyunyó mintapéldánya: fejhangon vihog, rebegteti a szempilláit és indiánszökdelésben jár dolgozni. Csillag Patrik az elpuhult, munkanélküli mackó: leginkább olyan, mint egy szellemi fogyatékos (gondoljunk a homoszexuálisok egykori diagnosztizálására), semmit sem ért, be van lassulva és féltékenyen odavan Spongyabobért. Szandi, a búvárruhás texasi mókuslány pedig gyanúsan jó számolásban, a sportban és mindenféle tudományban, az adrenalinon kívül pedig túlteng benne a tesztoszteron is. Ők hárman olyan harsányan hordozzák a meleg/leszbikus sztereotípiák kelléktárát, hogy alakjukat nem is nehéz elfogadni paródiaként. A camp stílus jellegzetes képviselői ők.

Pamela Robertson, a Guilty Pleasures: Feminist Camp from Mae West to Madonna című könyvében (Duke University Press, Durham London, 1996) Susan Sontag klasszikus esszéjéből kiindulva (magyarul: Jegyzetek a camp-ről, in: Susan Sontag: A pusztulás képei. Európa Könyvkiadó, 1972) úgy írja körül a camp-et, mint fluid, dinamikusan formálódó esztétikai kategóriát, ami elsősorban a fennálló hierarchikus struktúrák és esszencialista értékek kritikája. A camp szélsőségesen, már-már groteszk, abszurd módon hangsúlyozza a melegekre „jellemző” tulajdonságokat: affektál, végletekig giccses, ripacskodik, érzelgős, folyton sziporkázik, frivolizál, jeleneteket rendez és minden egyes megnyilvánulása természetellenes, teátrális, szerepszerű. A camp célja, hogy eltúlozza azt, ami másokban, a nem-melegekben, a tiszta kívülállókban előítéletként él: a mítoszt parodizálja, ezzel pedig egyszersmind súlytalanná is teszi a sztereotípiákból és hibás prekoncepciókból felépült mítoszt.

Az élet Bikini-fenéken nagyon hasonló egy camp performanszhoz: az egész egy nagy játék, állandó fricska, idézőjelezgetés, melyet féktelen, elsöprő nevetés kísér. Spongyabob készíthet Patriknak óriás csokiszívet Valentin-napra és énekelhetnek bárgyú dalokat hintázgatás közben. A néző már hozzászokott ehhez a világhoz és nem kéri számon azt Spongyabobtól, hogy munka után viselkedjen férfihoz méltóan. Ebben a világban mindent szabad, nemtől, kortól és tengeri családfától függetlenül – olyan itt, mint egy queer közösségben. Queer-nek lenni röviden azt jelenti, hogy teszünk magasról az előírt identitásmeghatározásokra, lázadunk a társadalmi elvárások ellen és úgy válogatunk a különböző viselkedésminták között, ahogyan nekünk tetszik. Lisa Duggan, A különbözőség közössége című tanulmányában (Replika, 1998. december) a következőképpen írja körül a queer közösség fogalmát: „ők egyfajta új kultúrát építenek fel olyan elemek társításával, amelyek általában nem járnak együtt. Talán ők az első hulláma azoknak az aktivistáknak, akik egyesítik a posztmodern kor retrofuturisztikus és klasszikus stílusait. Saját identitásukat régi és új elemekből építik föl, stílusaikat és taktikájukat a populáris kultúrából, a színes bőrű közösségektől, a hippiktől, AIDS aktivistáktól, az antinukleáris mozgalomtól, a Music Television-ből, a feministáktól és a korai meleg mozgalmároktól kölcsönzik. Új kultúrájuk ravasz, gyors, anarchista, szabályszegő, ironikus. Halál komolyak, de jól akarják érezni magukat.”

2. A drag: Lilo és Stitch

pleakley4.jpgHasonló hatású, de formájában más stratégiát figyelhetünk meg a Lilo és Stitch című Disney-sorozatban. A sorozat, mint annyi más Disney-film a nem-hagyományos családmodelleket ünnepli (szembemenve az amerikai Focus on Family-szerű intézményekkel). A hawaii-i kislányt, Lilót kezdetben nővére neveli, de később csatlakozik hozzájuk még négy apuka: egy ex-CIA ügynök szociális munkás és három földön kívüli is, akik közül az egyiknek transzvesztita hajlamai vannak. Pleakley (művésznevén: Wendy), a háromlábú és egyszemű ufonauta egy nap többször is sminkel és parókát cserél, és jobban affektál, mint egy popdíva. Személyében csípős, néha szexuális felhangoktól sem mentes karikatúráját kapjuk a tradicionális nemi szerepeknek. Pleakley-nek egyébként nincs semmilyen szerelmi élete: transzvesztita viselkedése csak egy szerep, megnyilvánulásai pedig gegek. Olyan ő ebben a szériában, mint egy betett bohóc. A sorozat folyamán láthatjuk őt többek között Scarlett O’Hara-jelmezben, flamenco-táncosként, reneszánsz tündérkirálynőként és Gestapo-ruhás Ilsa Lundként is. Alakja olyan, mint egy mintaszerű transzvesztitáé: olyan vékony, hogy nincsenek csontjai sem, feje kopasz (a parókák miatt) és három lábára mindig akad három különböző körömcipő.

Judth Butler úgy írja le a transzvesztita showman-t, a drag-et, mint egy olyan támadható felület, amely magán viseli a társadalmi nem összes nevetséges vonását (in: Judith Butler: Problémás nem. Balassi Kiadó, 2007). A drag feladata, hogy beöltözzön, hogy eljátssza a másik nemet, pontosabban: hogy bemutassa a nemek performansz jellegét. Csetlés-botlás a magassarkúban és fulladás a fűzőben: mikor a drag-en nevetünk, nem a transzvesztitán nevetünk, hanem a nemi szerepeken – állítja Butler. Azzal, hogy a nemi viszonyokat, és az olyan univerzálisnak hitt bináris kategóriákat, mint férfi-nő, heteroszexuális-homoszexuális, marginális-domináns nevetségessé teszi, a drag aláássa a  nézőkben a társadalmilag konstruált értékkategóriákat.

Dean DeBlois, a Lilo és Stitch mozifilm egyik rendezője, aki (sok disneyssel egyetemben) nyíltan vállaja melegségét, egy interjúban elmondta, hogy a filmmel azt akarták üzenni, hogy minden típusú család ugyanolyan értékes: „Az összetétel a leglényegtelenebb. Szülőkkel vagy fogadott szülőkkel, kettesben vagy tucatnyi testvérrel – a lényeg, hogy a családban mindenki ugyanazokat az értékeket vallja és ezeket megőrizzék és ápolják” – így az amerikai Disney-bölcsesség. A Disney egyébként azt is tudja, hogy a lázadás legjobb terepe a család: a floridai Walt Disney World-ben tizenhét éve tartanak meleg napokat és évek óta szerveznek igazi amerikai álmos esküvőket is azonos nemű pároknak. Lehet, hogy a Disney tartja fenn a legnagyobb queer közösséget?

3. A rejtőzködő: Albus Dumbledore

dumbledore3.jpgAlbus Dumbledore esete hagy némi kívánnivalót maga után: míg többen nyíltan szerepeltetnek már meleg és leszbikus embereket vagy állatokat gyerekkönyvekben és gyerekeknek szóló sorozatokban és különböző felforgató stratégiákkal operálva kikezdik a hagyományos nemi normákat, J. K. Rowling meleg figurája, a roxforti igazgató egy régimódi utat választ: bujkál.

Ezért nem tudtak felhőtlenül örülni a meleg/leszbikus szakértők és genderkutatók, mikor Rowling azon a bizonyos New York-i felolvasóesten egy olvasó kérdésére válaszolva, mintegy mellékesen bejelentette a sokkoló hírt, hogy Dumbledore professzor meleg és élete legnagyobb szerelme Gellert Grindelwald volt. Rögtön felmerült mindenkiben a kérdés: de miért csak most derül ez ki? És miért nem volt erről szó a hét könyv közül egyikben sem? Vajon ha a többi szereplő heteroszexualitása nyílt téma volt ezidáig, Dumbledore-nak miért kellett eddig titkolóznia? Talán a varázsvilág kirekesztő lett volna vele szemben? A kérdések jogosak, az ügy pedig ezidáig lezáratlan. A konzervatív sajtó azóta is jókat csámcsoghat az eseten, elemzők pedig végeláthatatlanul vitatkozhatnak arról, melegbarát aktivista-e Rowling vagy csak egy jófejeskedni akaró normaszexista író.

Ha azt állítanánk, hogy a szerző az utolsó szó leírás után halottnak tekinthető, akkor Dumbledore melegségével nem is kellene tovább foglalkoznunk. Mivel a könyvekben ez nincs leírva, teljes hatalommal felruházott értelmezőként olyannak képzelhetjük Dumbledore szerelmi életét, amilyennek szeretnénk.

A Harry Potter-világra azonban „a szerző halott”-szerű szabályok nem alkalmazhatóak. Ez az univerzum mindig is pont attól volt különleges, hogy a szövege túlterjed a hét könyvön, a történet lezáratlan, mindig folytatódik tovább az interjúkban és levelezésekben, amiket a rajongóknak (ki beszél itt már olvasókról?) állandóan figyelemmel kell kísérniük. Rowling ravaszul újabb és újabb részleteket hint el, és ebben a továbbmesélésben a rajongók aktív szerepet játszanak: mikor valaki kíváncsi gy eddig ki nem fejtett részletre, Rowling készséggel (és a nyilvánosság bevonásával) válaszol a kérdéseire, Honlapján rendszeresen reagál olyan felvetésekre és olvasói spekulációkra, amelyek a szereplők regénycselekményen kívüli életére vonatkoznak. Újabb adalékot nyújtanak a mozifilmek is (amelyek készítésében Rowling ugyanúgy részt vesz), sőt, az írónő most egy lexikonon dolgozik, amelyben további új adatok fognak szerepelni. Ezek mind-mind formálják utólag is a Harry Potter-könyveket, felülírják, bővítik, színesítik (és nem csak egyszerűen értelmezik!) és ezzel lehetőséget adnak arra, hogy fenntartsák a rajongók érdeklődését, akik készek bármit elfogadni a sztori megállás nélkül beszélő-jelölő teremtőjétől.

Többen azzal vádolják Rowling-ot, hogy míg a regénysorozatban többségben vannak a fehér, nukleáris családban élő és a heteronormatív mintát követő alakok (gondoljunk a hetedik kötet borzalmas utolsó fejezetére), addig az olyan nem-heteroszexuális szereplők (honnan tudjuk, hogy nincsenek-e még többen?), mint Dumbledore, inkább aszexuálisként vannak ábrázolva és a narratíva sűrű ködöt von a magánéletük köré. Utólag korrekteset játszani (a támadók szerint) felesleges fáradság Rowling részéről, a Harry Potter úgy heteronormatív, ahogy van. Ők nem látnak többet Rowling nyilatkozata mögött, mint szenzációhajhászást és a médiaharcok újbóli felpiszkálásának lehetőségét. Elvégre a botrányosnak ítélt cuccok mindig kelendőbbek.

Persze ellenvetésként mondhatnánk azt, hogy a könyvekből azért hiányoznak a Dumbledore melegségére való utalások, mert azokban egy teljesen más perspektívából látjuk az eseményeket, mint a könyveken kívüli folytatásokban. Amaz Harry szemszöge, az ő speciális története, amelynek egyébként fontos eleme Dumbledore alakjának félhomályba rejtése. A levelekben és interjúkban folytatódó terep egyedül a mindentudó elbeszélő terepe: Dumbledore coming out-ja tehát csak itt kaphatott helyett. Bár az rejtély, mikor derült volna ki mindez, ha el nem hangzik az a bizonyos kérdés a Carnegie Hall-ban. „Ha tudtam volna, hogy ennyire örülni fogtok neki, elmondtam volna előbb is” – mondta Rowling aznap, miután a „Dumbledore meleg” bejelentést hatalmas tapsvihar fogadta. Hozzátette azt is: „Mindig is úgy gondoltam Dumbledore-ra, hogy meleg.” Elmesélte azt is, hogy David Yates rendezővel még korábban kihúzatott néhány Dumbledore-ra utaló részletet a Harry Potter és a félvérű herceg forgatókönyvéből, mert abban a professzor korábbi heteroszexuális kapcsolataira voltak utalások. Rowling az egész részt áthúzta és a margóra odaírta: „Dumbledore meleg!”

Hogy Dumbledore tényleg meleg-e vagy hogy Rowling egy számító reklámstratéga-e, döntse el mindenki maga. A rejtőzködés mint narratív stratégia viszont cseppet sem jellemző a queer szellemiségre: kiváncsian várhatjuk, javít-e Rowling valamit ezen a filmváltozatokban. A diskurzus addig is nyitott és mindenkié, a kérdéssel való játék mindenesetre már maga is felforgató és ez jó.

Megjelent a Csodaceruza 36. számában!

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.

Előző bejegyzés: