Interjú Patrick Ness íróval

Élet a tomboló szörnyek között

MAGYAR NARANCS

A világ egyik legünnepeltebb ifjúsági szerzőjével törzshelyén, egy sohói hamburgerezőben találkoztam, hogy interjút készítsek vele a Magyar Narancs számára. A heves vitákat kiváltó Chaos Walking trilógiát követő, tavaly írt regénye, a Szólít a szörny küszöbönálló magyar megjelenése kapcsán beszélgettünk erőszakról, halálról, homoszexualitásról – és ezek helyéről a kamaszoknak szóló könyvekben.

Magyar Narancs: A legpezsgőbb ifjúsági irodalmi élet jelenleg Angliában van: Londonban és Oxfordban csak úgy hemzsegnek a kultszerzők, mindenki itt él, aki számít J. K. Rowlingtól Philip Pullmanon át Meg Rosoffig. Emiatt költözött át az Egyesült Államokból?

Patrick Ness: Dehogyis! Szerelmes lettem. 29 éves voltam, nyaralni jöttem Londonba, és amikor találkoztam itt valakivel, úgy éreztem, vissza kell jönnöm még hozzá. Jöttem, maradtam, és azóta már házasok vagyunk. Persze az irodalmi élet is egészen különleges itt, azt meg kell hagyni. De amikor ideköltöztem, eszem ágában sem volt bekerülni a nagyok közé, nem érdekelt az ifjúsági irodalom, azt sem tudtam, mi az. Hozzáteszem: most sem tudnám megmondani pontosan. Sosem úgy írok, hogy “na, ez most ifjúsági lesz”, vagy hogy “most dobjunk össze valamit a 8-12 éveseknek”. Az első két kötetem egyébként úgynevezett felnőttkönyv volt, a Kés a zajbannál mondta először a kiadóm, hogy ez bizony ifjúsági regény lett. Nekem aztán mindegy, mondtam erre, és még akkor sem gondoltam, hogy a könyvvel sikerül megtalálnom a közös hangot a mai tizenévesekkel. Hiszen soha nem is kerestem.

MN: Ha ifjúsági szerzőként nem az elképzelt olvasó vagy befogadó az első számú szempontja, akkor mi?

PN: Engem mindig csak a sztori érdekel, imádom a jó történeteket, és szeretem azt, ha egy regény intenzíven közvetít egy érzést, egy nehezen megragadható hangulatot. Erre a kettőre szoktam figyelni. A Chaos Walking trilógia első köteténél, a Kés a zajban esetében az: mi lenne, ha a világban még a mainál is több információ áramlana, mi lenne, ha nemcsak mobiltelefon, Twitter és kiterjesztett valóság lenne, hanem olyan szinten beavatkozna a világ a magánéletünkbe, hogy mindenki folyamatosan hallaná a többi ember gondolatát is. Írás közben aztán úgy alakult, hogy megszületett két kamaszkorú hős is a fejemben, Todd és Viola, akiknek ebben a közegben kell felnőniük. Ahogy elmerültem a szövegben, rájöttem, hogy kezdek önmagamról és önmagamnak írni, a kamaszkori énemnek, és ezt annyira élveztem, hogy végül ez a két szereplő lett a központi figura a történetben. Így lett belőlem akaratomon kívül ifjúsági szerző.


MN: Milyen az a kamaszkorú Patrick Ness, akivel az íráson keresztül felvette a kapcsolatot?

PN: A világ legszorongóbb kamaszát képzelje el, akinek semmi önbizalma nincs, és retteg attól, hogy a jövő semmit nem tartogat számára, csak magányt és örökös mellőzöttséget. Hétéves korom óta tudom, hogy írni szeretnék, de erről nem beszéltem senkinek, titokban írogattam. Pár évvel később, amikor ráébredtem, hogy meleg vagyok, még elszigeteltebbnek éreztem magam, és akkor még nem is említettem, hogy édesapám kiképzőtiszt volt az amerikai hadseregnél, és a munkája miatt folyamatosan ingáztunk Washington állam, Kalifornia és Hawaii között. Persze az élettörténetemnek semmi köze a regényekhez, a pszichopata tömeggyilkos polgármestert, David Prentisst például természetesen nem az apámról mintáztam, ahogy azt néhányan találgatni kezdték körülöttem. Az egyetlen egyezés a saját kamaszkorom és a három regény között az a megfoghatatlan feszültség és hangulat, ami átjárja szöveget.

MN: A feszültség talán kicsit enyhe kifejezés. A nyomasztó, sokszor brutális háborús és kínzási jelenetek miatt támadták is önt brit kritikusok. Mit gondol, a mai kamaszok ki vannak éhezve az agresszióra és a pörgős akciókra?

PN: Rengeteg levelet kapok az olvasóktól, és gyakran találkozom is velük rendezvényeken, vagy amikor iskolákba megyek előadásokat tartani. Egyáltalán nem azt látom rajtuk, hogy vadak, gonoszak vagy flegmák lennének, épp ellenkezőleg: kíváncsiak, viccesek, intelligensek. És iszonyúan el vannak veszve. A felnőttek többsége fél tőlük, vagy oda se figyel rájuk, pedig bármilyen nyers és talán ellenséges is ezeknek a félig felnőtt gyerekeknek a stílusa, ez csak a felszín. Én azt látom, hogy nem agresszióra vágynak, hanem megerősítésre és biztatásra, arra, hogy valaki azt mondja nekik: “Oké, tudom, hogy most az élet pocséknak és kilátástalannak tűnik, de hidd el, minden rendben lesz, és jó lesz felnőttnek lenni.” Ám ehhez kell az is, hogy először elismerjék a szenvedéseik és a problémáik valódiságát, hogy mások is belássák: szörnyekkel kénytelenek együtt élni. Nem tudom, talán ezért tudtak azonosulni Todd és Viola kőkemény és néha egészen őrült sorsával.

MN: Az első könyv sikerét követően, miután szembesült vele, hogy a tizenévesek körében a legnépszerűbb, nem volt nehéz nekiállni a folytatásnak? Nem zavarta, hogy meg kell felelnie a kamaszok és a szülők igényeinek?

PN: Próbáltam megfeledkezni erről, mert képtelen lennék úgy dolgozni, hogy valaki másnak írok. Nem mondom, hogy könnyű volt elfelejteni a leveleket és a kritikákat, de fontosnak tartottam, hogy ugyanolyan hozzáállással írjam a másik két regényt is, mint az elsőt. Úgy, ahogy a legigazabbnak, legvalódibbnak érzem, és úgy, hogy élvezzem a munka minden percét.

MN: Akkor biztosan meglepődött, mikor megkeresték a feladattal: fejezze be a mellrákban elhunyt írónő, Siobhan Dowd regényét, a Szólít a szörnyet.

PN: A felkéréstől szabályosan lefagytam, és az első pillanatban elhatároztam, hogy nemet mondok. Bármennyire is szeretem Siobhan könyveit, eszem ágában sem volt úgy tisztelegni előtte, hogy az ő stílusában megírok egy olyan könyvet, amiből csak néhány mondat, egy cselekményvázlat és pár jegyzet maradt fenn. Viszont ennek a kevéske szövegnek olyan irdatlan ereje volt, hogy nem hagyott nyugodni, és az egyik jelenet olvasása után azon vettem észre magam, hogy vadul ötletelek. A jelenet a következő volt: a kisfiú, akinek haldoklik az anyukája, egy árnyékszerű, ijesztő szörnnyel együtt szétrombolja a nagymama lakását, kiütik a helyéről a kandallót, letépik a ház tetejét, és üvöltve, tombolva porrá zúzzák az összes bútort. Ez lenyűgözött. Szóval mégis igent mondtam, de egy pillanatig sem akartam Siobhan stílusát imitálni, a munkamódszerem ugyanaz volt, mint eddig: csak a sztori és az érzések számítanak, semmi másra nem figyelek, a többi úgyis jön magától. A megjelenés után aztán megkeresett Siobhan három nővére, és megköszönték, hogy nem akartam pótolni a testvérüket.

MN: Hogyan képzeljük el írás közben? Ha jön az ihlet, akkor hajnalig ül a laptop felett, és megszállottan, delíriumban ontja magából a sorokat?

PN: Nem, én nem vagyok ennyire őrült! Sőt, kiábrándítóan normális vagyok: reggel felkelek, kávézom, reggelizem, elmegyek futni, és aztán kilenc és öt között dolgozom, mint bárki más. Nekem kell ez a rendszer, és a gondolat, hogy a két időpont között nem lazsálhatok, mert munkaidő van, és azt komolyan kell venni. Amikor dolgozom, tökéletes csönd van a szobában, a férjem is ki van tiltva a szobából, csak a belső zene szól, én meg írok, míg le nem jár a munkaidő.

MN: Mit jelent ez a belső zene?

PN: Minden regényemnek van egy úgynevezett témadala, aminek a hangulatát szeretném belesűríteni a regénybe. Hogy egységes maradjon a szöveg, hogy összetartsa valami, folyamatosan vissza-visszanyúlok a kiválasztott dalhoz, fejben lejátszom újra meg újra, ez nagyon sokat segít. A Kés a zajban esetében ez a dal a Map of Problematique volt a Muse-tól, ami egy nagyon gyors, vad és érzelemdús szám, a Válasz és kérdés közben a panaszos, de gyönyörű Intervention szólt belül az Arcade Fire-tól, a Háború a békéért alatt a Radioheadtől az Idioteque, ami szaggatott ritmusú, pszichedelikus, nehéz dal. A Szólít a szörnyhöz viszont Peter Gabriel kellett, méghozzá a sejtelmes és finom Mercy Streets. A számok szövegére soha nem figyelek, csak az atmoszféra érdekel.


MN: A Chaos Walking trilógia rengeteg aktuális problémát feszeget: fajirtás, nőgyűlölet, posztkoloniális kritika, testközelbe hozza a háborút, és kiderül az is, hogy a főhőst két meleg férfi nevelte fel. Mennyire akart üzeneteket, tanulságokat elrejteni a szövegben?

PN: Őszintén? Semennyire. Olyan dolgokról írok, amelyek körülvesznek bennünket, amelyek fontosak, mert szembetűnőek, kikerülhetetlenek, de nem szeretném osztani az észt semmiképpen. Te jó ég, ugye, nem ezt tettem? A háború és a gyilkolás természete gyerekkorom óta érdekel és felzaklat, ehhez pedig szorosan kapcsolódik a kirekesztés, a szexizmus és a rasszizmus, egyik téma hozta magával a másikat. A melegség kilóg ebből a felsorolásból, már csak azért is, mert a meleg karaktereimnek semmi problémát nem okoz az életükben az, hogy történetesen melegek. Todd szüleit Todd szemszögéből látjuk, és mivel számára normális, hogy ők szeretik egymást, ez fel sem merül problémaként.

MN: Feltűnő, hogy bár három meleg karakter is feltűnik a trilógiában, egyszer sem fordulnak elő olyan szavak, mint meleg, homoszexuális vagy bármilyen, szexuális irányultságra vonatkozó kifejezés. Ennek is az az oka, hogy nem akart direkt meleg témájú regényt írni?

PN: Igen, és kezdettől fogva tudtam, hogy olyan világot akarok teremteni a szereplőimnek, ahol nem kérdés, melegek-e vagy sem, mert mindkét esetben ugyanolyan eséllyel indulnak. Szerintem azzal lehet megváltoztatni a világot, ha úgy viselkedsz, mintha a világ már megváltozott volna, és ezt az életben ugyanúgy érvényes attitűdnek tartom, mint az irodalomban. Persze azért voltak problémák ezzel a hozzáállással. Például amikor novellát kértek tőlem egy antológiába, a Losing Itbe, ami a szüzesség elvesztéséről szól, többen úgy érezték, hogy valahogy cserbenhagytam a meleg közösséget, bármit is jelentsen ez. Egy fiúpárról írtam, a szexjelenetek pedig tele voltak törölt szavakkal, sorokkal, mondatokkal, így csak sejteni lehet, mi történik közöttük. Még a barátaim közül is megkérdezték néhányan, hogy miért választottam ezt az írói technikát, mi az elhallgatások funkciója: talán csak nem szégyellem leírni, mi történik? Meglepődtem azon, hogy felmerült ez a kérdés, mert ha egy fiú-lány kapcsolatról írtam volna, ugyanezt a módszert használtam volna. A törléseknek semmi közük nem volt ahhoz, hogy biológiailag milyen neműek a szereplők: azért rejtettem el a részleteket, mert azok az intim jelenetek kizárólag a két szereplőre tartoznak, az az ő titkuk. És nem azért számítanak titoknak a szerelmük részletei, mert szégyellnivalóak, hanem éppen azért, mert túl értékesek ahhoz, hogy mindenkivel megosszák őket.

MN: A saját regényeiből készült filmek készítésébe mennyire szól bele?

PN: A Chaos Walkingért személyesen jelentkezett Charlie Kaufman (az Egy makulátlan elme örök ragyogása és A John Malkovich menet Oscar-díjas forgatókönyvírója – a szerk.), mert állítólag nagy rajongója a könyveknek. Benne teljesen megbízom, ő az egyik legzseniálisabb a szakmában, úgyhogy én meghúzódom szépen a háttérben. Ha majd elkészült a forgatókönyvvel, természetesen megnézem, de nincs szó kollaborációról, nem akarok beleszólni a filmbe. A Szólít a szörnyet viszont én kezdtem el filmre írni, és már elkezdődtek a tárgyalások a megfilmesítésről, de még nem mondhatok semmi konkrétat. Remélem, mindkét film olyan lesz, amit én is megnéztem volna 11 évesen: hangos, látványos és izgalmas.

Megjelent a Magyar Narancs 2012. november 29-ei számában
  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.

Előző bejegyzés: