Két csajkönyv, amilyen itthon még nincs

PRAE


Az ifjúsági már nem is irodalom? Ha egy bizonyos közönségnek akar megfelelni a szerző, ha pénzt akar gyűjteni, vagy ha minden képzettség nélkül, egy halálközeli élmény hatására kezd el írni, vajon már nem is születhetnek jó könyvek? Két lányregényt vizsgáltam meg, hogy bebizonyítsam, a remekműveket nem érdeklik a szabályok és a körülmények: bárhol, bármikor robbanhatnak. Legközelebb talán majd itthon.

A Szatyor bárban rendezett szimpóziumon, amelynek címe provokatívan így hangzott: Mesebeszéd – avagy miért nincs gyerekkönyvkritika Magyarországon? a Kalligram főszerkesztője, Mészáros Sándor több meglepően tájékozatlan kijelentése között szerepelt az a gondolat is, miszerint a gyerekirodalom nem is irodalom, és csak azok foglalkoznak ezzel a területtel, akik egy halom pénzt akarnak keresni. Példaként hozta fel a Rumini-szériát (amit ő bevallottan nem olvasott, de meggyőződése, hogy Berg Judit könyveinek nincs irodalmi értéke), mint azoknak a sorozatoknak a képviselőjét, amelyeknek csak üzleti szempontból lehet jelentősége. Nem tudom elhinni, hogy Mészáros mindezt meggyőződésből mondta, felteszem, inkább csak szurkálódni akart, és kiemelni azt a szerencsétlen tényt, hogy a magyar gyerek- és ifjúsági irodalom még mindig nem emelkedett be ünnepélyes keretek között a mindenek fölé pozicionált kortárs szépirodalmi kánonba.

 

Kizárnak a nagyok?

Mészáros Sándor és Károlyi Csaba (ÉS) a Szatyor bárban

A gyerekirodalom területén ugyan már születtek kiemelkedő művek az elmúlt évtizedben, de az ifjúsági irodalmunkkal nagyon nehéz lesz bekerülni akár a hazai, akár a nemzetközi élvonalba, mert jó kamaszkönyveink (egy Zabhegyező vagy Északi fény-kaliberű regényünk, vagy legalább egy habkönnyű Tracy Beakerünk) nincsenek. Csak olyan kamaszkönyveink vannak, amelyek az aggodó szülők fórumán, a Common Sense Media oldalán kizárólag jó pontokat kapnának: itt ugyanis annál értékesebb egy könyv, minél kevesebb benne a trágárság, erőszak, szex, dohányzás, alkoholfogyasztás (vagyis a hétköznapi valóság), és minél hangsúlyosabb a pozitív üzenet, a hasznos tanulság és a megfelelő példakép. A szerzők itthon úgy félnek ettől a területtől, mintha a kamaszkönyvek gyógyíthatatlan fertőzést okoznának: olyan lemoshatatlan szégyenfoltot, amit a Mészáros Sándorok mindig kiszúrnak, és az elkövetőit nyilvános helyeken nem-írónak nevezik majd. Mert a klasszikus, normatív szemlélet szerint vannak ugye a komoly mai írók, akik csak olyan műveket engedhetnek ki a kezük alól, amelyek nem teljesen közérthetőek és kötelezően olyan formanyelvvel és kulturális kódokkal operálnak, amelyeket csak egy elit, műveltebb befogadóréteg élvezhet – és vannak az egyéb könyvtermékek előállítói (véletlenül sem írók), akik a szélesebb, alacsonyabb műveltségi szinttel rendelkezőket is elérik, szórakoztatják.

 

A legalja műfaj?

Lovász Andrea gyerekirodalom-kutató és kritikus a Fordulópont című folyóirat 49. számában megjelent esszéjében is arra keresi a választ, miért olyan kevés az “értékes” szöveg az ifjúsági könyvek között. A Jakobson által felállított prioritásokra hivatkozva úgy látja, hogy a legtöbb kamaszkönyv tárgya nem az irodalmiság, ennélfogva nem is nevezhető irodalomnak. “Egy szociális téma (családi konfliktusok, beilleszkedési nehézségek, másság, magány, stb.) centrálissá tétele a fikcionalitás ignorálásáig menően a művet megfoszthatja irodalom-lététől, hiszen nem irodalmi szövegként, hanem cselekvési mintagyűjteményként olvastatja” – írja. Máshol pedig azt mondja: “A korosztály pszicho-fiziológiai meghatározottsága, az olvasottak ismerőssége, az érintettség okán olyan közel kerülhet egymáshoz lektűr és szépirodalom, ponyva és értékes irodalom, mint más jellegű/tematikájú műveknél aligha.” Ennek az oka az, hogy amikor valaki nekiül ifjúsági könyvet írni, akkor vagy elkezd jó tanácsok köré történetet eszkábálni, vagy át akar változni laza kamasszá, és teljesen modoros lesz. A kivétel tényleg nagyon ritka. Pedig születhetnek remekművek még úgy is, hogy a szerzőnek (aki kamaszkönyvet kíván írni) nem a poétikai és formai szempontok az elsők.

Elvégre bármilyen kínosan is hangzik, de tény, hogy a művészet megszületésétől fogva mindig is az számított normálisnak, hogy a művek elsősorban használatra készülnek: mágikus, vallási, harci, presztízs stb. funkciók kielégítésére szolgáltak, ahogyan ma az ifjúsági regények nagy többsége is valamilyen társadalmi indíttatásból íródik (pl.: formálni a fiatalok gondolkodását; közelebb hozni az olvasóhoz valamit, ami más; rávenni az olvasót arra, hogy különböző politikai, etikai vagy filozófia kérdéseket megfontoljon stb). Mi van akkor, ha ez az elsődleges funkció, ez a szerzői szándék, és ehhez járul mondjuk esetlegesen egy esztétikailag is értékelhető forma?

 

 

A titokzatos összetevő

Ahogy Almási Miklós is megállapítja az Anti-esztétikájában, az antik színházi játékok például versenyek voltak, a középkori templomba járók a freskókat illusztrációként nézegették, Raffaello Stanzái vagy Bach passiói pedig a gyülekezet épülésére készültek – a költőiség, a szépség nem cél, csupán hatásos eszköz volt, a lényeg pedig egy téma, üzenet átadását jelentette. A mi szerencsénk az, hogy a megbízott művészek történetesen zsenik voltak, és a feladataik megoldása közben mellékesen olyan formai struktúrákat hoztak létre, amelyekbe mi bele tudjuk látni a művészet lényegét, bármi legyen is az. Az autonóm művészet életben tartása, ahogy azt a Jakobsonhoz hasonló orosz formalisták is elképzelték (ellenállni minden praktikus funkciónak és a “tiszta”, Szent Művészetet óvni, amellyel kapcsolatban csak az esztétikai beállítódás, az érdek nélküli kontemplativitás az egyedül megengedett) szép cél, de véleményem szerint nem emelhető más művészetfelfogások elé. Igenis lehet művészet egy Lady Gaga-videoklip vagy egy film, aminek Lindsay Lohan a főszereplője (a Bajos csajok például sok elismert és unalmas ifjúsági regénynél tartalmasabb).

A nagy esztétikai rendszerek szétesése után, a posztmodern tapasztalataival a hátunk mögött már nincs értelme a rangsoroknak, a hierarchiának vagy annak, hogy pontozzuk a művészetek területeit (Lovász Andrea úgy látja, hogy a líra és a próza határterületein, például a szabad versek műfaján belül teremtődik meg az az alkotói tér, ahol igazán működőképes, értékes gyerekirodalmi művek jöhetnek létre). A legzseniálisabb művek a legtöbbször felrúgják a lefektetett szabályokat és arra kényszerítik a művészetről, irodalomról gondolkodókat, hogy újrafogalmazzák az elméleteiket. El tudjuk mondani, milyen ma a tökéletes ifjúsági regény, de lehet, hogy holnap megjelenik egy olyan, amely minden előfeltevésünket felrúgja, mégis szeretjük majd, és kénytelenek leszünk irodalomnak, méghozzá minőségi irodalomnak nevezni. Sokszor emlegetett tény, hogy a klasszikusok között is több olyan mű van, ami formailag és poétikai szempontból kifogásolható, ma mégis magas irodalmi értékként tiszteljük őket: lehetetlenség meghatározni azt, mi az a titokzatos összetevő, amitől egy mű túlragyog magán és vitális értékek hordozójaként hat, energiaátadást és -átvételt működtet.

Gyerekirodalmi szakmán kívül és belül is tehát komoly előítéletek, félelmek és ellenkezések alakultak ki itthon az ifjúsági irodalommal szemben. Két külföldi példán keresztül szeretném bemutatni azt, hogy egy ifjúsági regény, legyen az akár látszólag problémaközpontú vagy szocio-jellegű, vagy szülessen bármilyen indíttatásból, mégis a legnagyobb irodalmi remekművek erejével rendelkezhet. És hogy a magyar szerzőknek nem titkoltan egy kis bátorságot adjak: kizárólag olyan regényeket válogattam össze, amelyek legelső munkái az íróknak. Sőt, hogy megnehezítsem a helyzetem, ezen a lenézett műfajon belül egy még lenézettebb alműfaj terméséből, az ún. lányregények közül mutatok be kettőt.

 

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

Az amerikai születésű, de Angliában élő Meg Rosoff regényében aztán van probléma bőven. Adott egy tizenöt éves lány, Daisy, akinek meghalt az édesanyja, az apja pedig a nyári szünetben elküldi New Yorkból egy angol vidéki házba, vadidegen rokonokhoz. Már rögtön a regény elején halmozódnak a műfajra jellemző klisék: költözés, új gyerek, beilleszkedés, szülők távolléte, a nagyvárosi és vidéki szokások ellentétéből adódó helyzetkomikumok. Sőt, hamarosan kiderül az is, hogy a lány anorexiás, majd beleszeret a kiskorú unokatestvérébe, akivel persze szerelmeskednek is, majd pedig, ha mindez nem lenne elég, kitör a háború is. A gyerekeket elválasztják egymástól, de Daisy megszökik, bujkál, egy másik unokatestvérével keresztülvándorol az országon, miközben igyekszik kikerülni a hatalom képviselőit, plusz megpróbál életben maradni a vadonban. Több mázsányi probléma már a regény első oldalain! Vajon mennyi lírával lehet ezt kiegyensúlyozni, hogy végeredményül irodalmat kapjunk?

Nos, lírai stílusra ne is számítson senki. Daisy, aki a regény narrátora is egyben, nem is próbálja kényeztetni az olvasót: nyers, dacos, lusta, néha fölényes és mindig metszően egyenes és letisztult. Vagyis egy nagyképű kamasz, aki ráadásul állandóan ironizál. “Sokkal könnyebb lenne elmondani ezt a történetet, ha egy szép és szűzies szerelemről mesélhetnék két gyerek között, akik dacolnak a világgal a történelem viharában, de nem lehet, mert az nyálas rizsa lenne.”

A brit borító

Nem mondhatni, hogy Daisy-nek a szerelemről konvencionális, “lányregényes” nézetei lennének – és nem csak azért, mert a kamaszkönyvekben nem szokás beleszeretni a saját unokatestvérünkbe, hanem mert nem szokás egy kapcsolatot ilyen kevés eszközzel, ilyen röviden, némán és mégis hátborzongatóan erősen megjeleníteni. Daisy és Edmond tulajdonképpen alig töltenek együtt egy kevés időt: és ha együtt vannak, akkor is keveset beszélnek. Inkább hallgatják az esőt, hajnalokig szeretkeznek vagy a másik gondolataiban járnak, mint az állatok. Aztán hat évig nem találkoznak, a háború miatt. Mikor már felnőttként Daisy visszamegy a vidéki házba, az új találkozásuk cseppet sem olyan romantikus, mint ahogy a klisé előírná: úgy tűnik, a fiú talán már nem is tudja visszafogadni őt. Daisy mégis marad és arra vár, hogy Edmond talán újra szeretni tudja majd. Ezzel ér véget a történet, ami miatt persze számon kérték az írónőt: mit akart mindezzel mondani? Együtt lesz Daisy és Edmond vagy sem? “Nem is gondoltam, hogy ez olyan lényeges – mondta Rosoff. – Talán együtt lesznek, talán nem. Én csak azt akartam megmutatni, hogy a hűség fontos.”

Saoirse Ronan főszereplésével már készül a How I Live Now mozifilm

És hogy mennyire hangsúlyos, agresszív a téma? Itt jön a poén: Daisy-t ugyanis tulajdonképpen a problémái nem is érdeklik. A szüleiről, az étkezési zavaráról vagy a háború részleteiről szinte semmit nem árul el (ilyen szempontból egyébként eléggé megbízhatatlan narrátor: például még arra sem emlékszik pontosan, hogy a robbantások alkalmával hétezer vagy hetvenezer ember halt-e meg). A sokkolóan hangzó incesztus-téma sem túl hangsúlyos a regényben: szinte magától értetődik, hogy a hősünk beleszeret ebbe a srácba, aki úgy néz ki, mint egy menhelyi kutya, akinek baltával vágták le a haját, a szeme olyan, mint a szürke ég, és nem szeret sokat beszélni. A mű és annak tárgya között tehát megvan az a szemléleti távolság, ami Lovász Andrea szerint a gyerekkönyvek irodalmiságának differencia specificája, hiszen a műfaji sémák, a kötelező tabutémák és az aktuális társadalmi trendek megjelenése nem erőszakolja meg a regényt – a hangsúly nem ezeken van, hanem valahol máshol. Hogy hol, az épp olyan bizonytalan, mint a regény befejezése: hiszen itt csak bonyodalmak vannak, izgalmak, kemény és szép emlékek, de megoldás, lecsapolható, megfogalmazható, megnyugtató tanulság – az nincs. Meg Rosoff remekművéről nem lehet megmondani, hogy miről szól: ha azt mondom, hogy az egész életidőt kitöltő vágyódásról, a rémisztő és felemelő szabadságról vagy arról a szerelemről, ami semmitől nem tud elmúlni, akkor is csak közhelyeket sorolok. Talán úgy lehetne fogalmazni: olyan dolgokról szól, amelyeken közvetlenül a halála előtt gondolkodik az ember. Vagy kamaszkorában, ami majdnem ugyanaz.

 

Meg Rosoff

Vajon mennyire ismerte Rosoff az orosz formalisták prioritási toplistáját? Nos, az írónőnek 46 éves koráig eszébe sem jutott, hogy írni akar, ugyanis hirdetésszervezéssel és kiadványok szerkesztésével foglalkozott. Amikor azonban a húga meghalt mellrákban, ő leült, hogy megírja élete első regényét: tizenkét hét alatt be is fejezte, a kiadás napján pedig értesült arról, hogy neki is rosszindalatú daganata van. Azóta megállás nélkül ír. Amikor megkérték, adjon tanácsot, hogyan fogjon bele az ember kamaszkönyv írásába, ő azt mondta: “Olyan ez, mint a papság. Nem annyira döntés kérdése, inkább engedelmeskedés egy hívásra.” Rosoffnak bevallottan fogalma sem volt arról, hogyan kell regényt írni: nem törődött sem a formai, sem a poétikai elvárásokkal. Nem akart a klasszikusokra reagálni, a kánonba bekerülni, az irodalomról mint olyanról bármit is közölni, egyszerűen egy halál közeli élmény utáni sokk vagy megvilágosodás vezette őt arra, hogy megírja az évtized egyik legjobb ifjúsági regényét. Utólag gondolkodott el csak műfajelméleti kérdéseken (sűrű interjúztatások hatására), például azon is: hogyan kell nekiállni kamaszkönyvet írni. Azt mondja, a lehető legnagyobb hiba az, ha ki akarod szolgálni a közönséged azzal, hogy megpróbálsz úgy gondolkodni, mint egy tinédzser, és lemész ostobába, vigyázol arra, hogy kesztyűs kézzel bánj az olvasóiddal. “Jó úton jársz – tanácsolja –, ha visszaemlékszel rá, milyen volt az, amikor olyan dolgok érdekeltek, mint az egzisztencializmus, az érzékiség, a világmegváltó szerelem vagy az univerzum alakja.” Végül még hozzátette: “A legjobb tanács, amit adhatok az, hogy írj őrjöngve. A közönséged ki van éhezve a szenvedélyre, az izzásra, a katarzisra, a szexre, az extrém élményekre, a filozófiára, a kapcsolatokra, a hallucinációs felismerésekre. Vagyis: csupa olyan dolgokra, mint a felnőttek.”* Vajon a mi ifjúsági irodalmunk fel van készülve ilyen tomboló energiákra?

 

Siobhan Dowd: Éles és gyors sikoly

Az Éles és gyors sikoly létrejöttének motivációja még Rosoffénál is hátrányosabb helyzetbe hozza Siobhan Dowdt, aki humanitárius élharcos volt. A katolikus családból származó, gender szakon doktorált ír írónő börtönökben, javítóintézetekben és cigánytelepeken dolgozott, küzdött a cenzúra ellen Indonéziában és Guatemalában és élete végén a regényei után befolyt összeget egy hátrányos helyzetű gyerekekért létrehozott alapítványnak utalta. A célja egész életében nem titkoltan valami ilyesmi volt: megmenteni a világot. Szocio-témás háttere tehát volt az írónőnek bőven.

Meglepő, de éppen egy hónappal azelőtt szerzett tudomást arról, hogy mellrákja van, mint Meg Rosoff: 2004 szeptemberében. A két írónő egyébként nem is ismerte egymást akkor, csak később lettek barátok, miután mindketten ünnepelt íróvá váltak Nagy-Brittanában. Az írás szintén a rák hatására lett az élete része: ráadásul mindketten ugyanabban az időszakban és ugyanannyi idő alatt írták meg az első regényüket, ami hátborzongató dolog. Az Éles és gyors sikoly a halála előtt egy évvel jelent meg, ezután még három másikba kezdett be, de csak kettőt fejezett be ezekből, a legvégsőt Patrick Ness írta végig.

A brit borító

Míg az amerikai Rosoff stílusa nyers, durva és (a legjobb értelemben) földhözragadt, addig Dowd szinte a sivárságig tiszta, szentimentalizmustól mentesen finom és olyan ragyogó, mint a pocsolya felszínén játszó napfény egy nyomortelepen. A Rosoff-regénnyel ellentétben, amit az Animus kiadó lányos (= pillangós-futónövényes, bordó és rózsaszín) borítóval jelentetett meg, hogy aztán jól meglepje az olvasót a brutális cselekménnyel, az Éles és gyors sikoly a Pongrác kiadótól gótikus betűtípust és kísérteties, fekete külsőt kapott – már előre jelezve, hogy ez nem épp egy lányregényes lányregény. Mert bár a főhős itt is egy tizenéves lány (Shell), akivel ráadásul csupa “női” dolog történik (teherbe esik, majdnem megerőszakolja az édesapja, melltartót lop, stb.), a regény mégsem marad meg ezen problémák szintjén. Mindez csak mellékes körítés, jelentéktelen és esetleges körülmény, hiszen a lényeg itt sem a téma igazából.

A műfaji sajátosságok itt is megjelennek, ahogy kell: az édesanya meghalt, az apának nincs ideje a gyerekeire és mivel egy írországi kisvárosban vagyunk, a családfő egyszerre bigott vallásos és alkoholista, Shell pedig megtanul felnőni ebben a helyzetben, felelősséget vállalni önmagáért és másokért (két fiatalabb testvéréért), ahogy az a kamaszkönyvekben történni szokott. Viszont itt nincs Jacqueline Wilsonos, rajzfilmszerű jófejeskedés: Shell nem szeret drámázni, ő inkább csendes, tűnődő és edzetten szívós típus, aki nem rohan másokhoz amiatt sírni, hogy elhagyta a fiúja. Ebben a világban úgy folyik össze a líra, a humor és a tragédia, hogy nem is lehet őket különválasztani egymástól – ez maga az élet, amit Shell bután, műveletlenül, de méltósággal visel (egy példa arra, hogyan él meg ez a három réteg öt soron belül: “Anya szerette a papokat, a gyertyákat meg a rózsafüzért. De mindenekfelett Szűz Máriát szerette. Szűz Máriám, mondogatta egész álló nap. Szűz Máriám, kiáltott fel, ha kifutott a krumpli, vagy a kutya elkapott egy varjút. Szűz Máriám, amikor a fánk jó puhára sikerült. Aztán meghalt.”).

Siobhan Dowd

A cselekmény összefüggő, eljutunk A-ból B-be (terhesség, a baba halva születése, amit gyilkossági vád és egy országos botrány követ, majd minden szépen rendbe jön), de az olvasót egy percig sem ez foglalkoztatja: nem izgulunk amiatt, hogy mi történik, mert el vagyunk képedve attól, hogy hogyan történik. Bármennyire is nem volt célja Dowdnak, hogy a funkciói listáján legelőre vegye a poétikait, vagy hogy formai tökélyre törekedjen, a szövege olyan erős, hogy az még a fordítók (Rindó Klára és Szabados Tamás) munkája után is úgy üt arcon, hogy nyelni lehet az ír tenger partján fújó szelet. Ha valaki szeret idézeteket gyűjteni szép füzetekbe, az teleírhatja Siobhan Dowddal az egész noteszét, mert minden oldalra jut egy-egy olyan sor, amiért más szerzők éveket adnának az életükből.

És ami még nagy örömre ad okot: lányregényhez képest a szerelemmel kapcsolatban itt sem a szokásos frázisokat kapja az olvasó. Shell így jellemzi Declant, a fiút, akitől teherbe esett: “Olyan hülye, mint két bal láb.” Azért persze odavan érte: szereti, hogy olyan csontos, hogy szemtelenül udvarol neki, hogy ráfújja a cigarettafüstöt, búzakalásszal simogatja Shell meztelen hasát, és azt sem bánja, hogy nem vall neki szerelmet. Ilyenkor a csalánok egy kicsit haldokolnak, a levelek széle barnulni kezd, de Shell csak mosolyog, mert tudja, hogy “ilyenek a fiúk”. Mégis: nap végén, ha végzett a munkával, beletelepszik a karosszékbe és arról álmodozik, hogy a fiú megkéri a kezét (mert a lányok pedig ilyenek?). Bonyolult kapcsolat ez, mint az életben: Shell szereti a fiút, és még haragudni sem tud rá azért, hiszen Declan soha nem ígért neki semmit, nem is játszotta meg azt, hogy bármi más lenne, mint ami. Hogy ez így nem kerek és nincs happy end? Dehogy nincs: a lány tökéletesen boldog, miután elvesztette az édesanyját, a legjobb barátnőjét, élete szerelmét, a halva született gyerekét és rájön, milyen szép a tenger. Hogy milyen nyugtalan és hatalmas, és milyen szép, ahogy kergetik a hullámok a napot, hogy van part, föld, sötét hegyek, emberek, házak, hangok, elevenek és holtak, az itt és most és ezután és micsoda öröm létezni. Ifjúsági irodalom, csajregény, mégsem találni ilyen remekművet tízévente, csak alig egyet.

* forrás: Linda Newbery and Meg Rosoff: Genre in children’s writing, Guardian.co.uk

Megjelent a Prae.hu-n

 

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások

Trackbacks