Tessék szépen nevetni! – II. rész

Gyerekkönyvek a fesztiválról

LITERA

A Könyvfesztivál gyermekkönyvei között megkerestem a legvidámabb és legszórakoztatóbb könyveket. Szabadpolcomon második nekifutásban két kötetet találtok: Nyulász Péter és Alex T. Smith művét.

Nyulász Péter: Helka – A Burok-völgy árnyai, Betűtészta kiadó, 2011, 2850 Ft.

Ha azt a kifejezést hallom, hogy magyar gyerek-fantasy, nem biztos, hogy a lelkesedéstől túlságosan megdobban a szívem. Inkább összeszorul a félelemtől, akármilyen furcsa dolog is az, hogy minden gyanús már, amit a magyar történelemhez kötnek. És az sem sokat javít a helyzeten, ha elfeledett nemzeti legendák újraélesztéséről és a „magyar Középfölde” megalakulásáról hallok egy regény kapcsán. Amikor a (nekem elsősorban) Dörmögő Dömötörből és az egyszervolt.hu-ról ismerős Nyulász Péter könyvéről, a Helkáról először olvastam, bevallom, hogy Kárpát-medencei  tanulságokra, erkölcsnemesítő hun-hobbitokra és Jumurdzsák gyűrűjéből kiröppenő, medveszív formájú patrónusokra számítottam. Hogy megszabaduljak a lidércnyomástól, úgy döntöttem, szembenézek a félelmeimmel, és belekezdek az olvasásba: aztán hála a Balaton tündéreinek, épp az ellenkezőjét kaptam ennek!

A Helka először is úgy beszippant a világába, hogy az ember rögtön feladja azt a szokását, miszerint három-négy könyvet olvas párhuzamosan. Klasszikus, posztmodern próza előtti mesélő szituációról van szó, halvány kelta-jellegű motívumokkal és olyan cselekményvezetéssel, ami a jobban sikerült kommersz kalandfilmekéhez hasonló – ez a felszerereltség már önmagában jó alap a sikerhez. Ez azonban csak a váz, amit a szerző boszorkányosan vonzó alakokkal tölt meg: az erdő egét beborító fekete madarakkal, polipfejű csúszómászókkal, világító fejű lápi lidércekkel, láblóbálgató manókkal és baracklevet készítő tündérasszonyokkal. Meggyőződése ugyanis, hogy a Balaton környékén, vízben, parton és erdőben egykor zivataros történelmű csodalények éltek, akiknek nyomai a mai napig fellelhetőek. Sőt: az itt élő boszorkányok, varázslók és emberkirályok háborúi, viszályai és átkai formálták a tó környezetét olyanná, amilyennek ma is látjuk. Hogy ez úgy hangzik, mint egy mesébe oltott utazási prospektus ajánlója? Nem véletlen: Nyulász Péter maga is bevallja a könyv előlapján olvasható bemutatkozásban, hogy regényét azzal a céllal írta, hogy bemutassa a környék vadregényes, kevésé ismert természeti kincseit. Ezt az információt mellőzve is remekül szórakozhat azonban az olvasó, mert bár alkalmazott irodalomról van szó (nem ritka kifejezés ez a magyar gyerekirodalomról szóló kritikákban), többet kapunk itt elcsépelt elemekből építkező eredetmondánál.

Nyulász ugyanis remek érzékkel egyensúlyozik a költészet, a humor és az akció határain – és ahogy az a Zsubatta!, a Miazami? és a Miazmég? című verses és mondókás kötetek költőjétől elvárható, szerencsére a mesésen panteisztikus szellemmel átitatott költészet nyeri hármójuk közül a meccset. Mert a sztori talán önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy beszippantson, de a mítoszok titokzatos erdőzúgásának és üvöltő szeleinek megidézése olyan örök fogás, ami valamiért nehezen ereszti el az embert.

A szerző, Nyulász Péter

Azért érdemes beszélni a sztoriról is persze: bár sokat nem árulhatok el, mert a történet épp attól érdekes, hogy olvasás közben fokozatosan derül fény arra, ki kicsoda, és mi hogyan is történt valójában. A főhősökkel együtt (Helkával, a királyi család lányával, az apródjukkal, Csiperkével és a többi szereplővel, akik legalább olyan színes társaságot alkotnak, mint a gyűrű szövetsége) fedezheti fel az olvasó Helka családjának titokzatos átkát, ami veszélybe sodorta a Balaton körüli népek életét. Az alakokat sajnos nem igazán ismerjük meg közelebbről, két-három tulajdonsággal mindegyikük jelleme összefoglalható, ami a folyton falánk manók esetében például még kezdetben egész mókás, de huszonnyolcadjára már nem annyira. Bármennyire is szerettem volna, nem éreztem a karakterek lelkében dúló drámákat, a sodró események és a természeti leírások között valahogy elvesznek sajnos, és beleolvadnak a hangulatért felelős látnivalók közé. Talán azért is, mert az igazi főszereplők itt nem ők, hanem a legendákat őrző, lélekkel megtöltött helyszínek.

A könyvben megtalálható térképen mi is nyomon követhetjük a vándorlások nyomát, amitől a képzetünkben egészen összemosódik a fikciós és a valóságos földrajzi helyek közötti határ (eljutunk a mesebeli Tihanyba, Balatonfüredre és Tapolcára is többek között). Miközben a hősök a Da Vinci-kód nyomozóihoz hasonlóan fejtik fel a megtitkosított múlt szálait (amelyhez Nyulász bevallottan Fáy András tizenkilencedik századi tündéres regéjéből, a Sióból és  Lipták Gábor 1968-ban megjelent Aranyhíd című kötetének történeteiből merített ihletet), mi megismerjük a Sió gyümölcslevek és a balatoni lángos elfeledett történetét is, amelyek nem is olyan erőltetettek, mint ahogyan az így leírva tűnik (a lángos eredetmondája például az egyik legviccesebb jelenet a könyvben).

Monumentális vallási és filozófiai diszkurzusokra azért ne számítson senki. A Helka érezhetően nem akar vitába szállni sem Az Úr Sötét Anyagai-trilógia, sem a Narnia-könyvek, sem a Harry Potter aprólékosan kidolgozott erkölcsi rendszereivel. Ami még jobb hír: bár érezhető egész halványan valamennyi a romantika korából itt ragadt nemzeti legendateremtő lelkesedésből, de nyoma sincs semmi István-Koppány, kurunc-labanc oppozíciónak, hiszen a regény nemzet- és történelemszemlélete olyannyira neutrális, hogy még a „magyar” szó sem fordul benne elő, egyetlenegyszer sem! Olyan időkben és párhuzamos valóságban játszódik ez a történet, ahol még Szent Iván éjét is Tündérek éjszakájának, vagy máshol egyszerűen csak napéjfordulónak nevezik, kikerülve ezzel minden vallási referenciát. A könyv egyetlen „célja” nem titkoltan az, hogy szórakozató történetmesélés keretében népszerűvé tegye a Balaton környékének felfedezetlen részeit. Hogy a kettőnek nem kell feltétlen kizárnia egymást, azt pedig ugye már Svédország hivatalos reklámregénye, a Nils Holgersson csodálatos utazása is bebizonyította. A Helka akár lehetne a Balaton környéki turisztikai hivatalok kedvcsináló olvasmánya is: így legalább az olvasó felhasználhatja azt a két üres oldalt, amelyen az a fejléc áll: „Jegyzeteim balatoni helyszínekről, amelyeken Helka és Ciprián nyomán jártam”. Így végül nem a valóságos helyszíneket árasztja el a fikció, mint ahogy azt a regény olvasása közben éreztük, hanem éppen fordítva: mesebelinek látjuk majd a valóságot.

Alex T. Smith: Claude a városban, Manó Könyvek Kiadó, 2011, 1290 Ft.

A Manó Könyvek Kiadótól már megszoktuk, hogy kivételesen jól válogatnak a kortárs külföldi gyerekkönyvek közül. A mindössze 26 éves angol író-illusztrátor, Alex T. Smith kutyás sorozatának első darabja, a Claude a városban ráadásul teljesen frissnek számít még szülőországában is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az év egyik legjobb új könyvéről van szó, de hogy a legviccesebbek között van a helye, az biztos. Így kezdődik: „Claude egy kutya. Claude egy kicsi kutya. Claude egy kicsi, dundi kutya. Claude, a kicsi, dundi kutya micisapkát és csinos, piros pulcsit hord”. Egy oldallal később megtudjuk, hogy a legjobb barátja egy zokni, akinek teljesen neve Bolyhos Zokni uraság és ők ketten együtt élnek a gazdáikkal, Suvikszcipő úrral és a feleségével.. Már az első néhány, egyszerú mondat és a három színből (fekete, fehér, piros) álló kis illusztráció azonnal megteremti ezt a zseniális karaktert. A szöveg olyan csupasz és egyszerű, hogy az már flegmaság, sőt: szemtelenség, a képek pedig olyan hangulatosan idézik az 50-es, 60-as éveket, hogy szinte hallani, ahogy dzsessz cincog a háttérben. Két sztori követi egymást, amelyeket nagyjából 20 perc alatt el lehet (vagy fel lehet) olvasni, ami talán kicsit hosszabb, mint amit egy képeskönyvtől megszoktunk, de olyan mozgalmas, élő és mulatságos mindkettő, hogy szülő és gyerek egyformán vígan kibírja majd a mesélésnyi időt.

A szerző, Alex T. Smith

Már csak azért is, mert Claude és Bolyhos Zokni két olyan fazon, akiről minél előbb, minél többet meg akar tudni az ember. Csak azért, mert olyan jófejek: vicces dolog elkísérni őket a városba, ahol ha végig ugrabugrálnak a száguldozó autók között, akkor melltartók és „Szigorúan titkos” iratok röpködnek, és mert ők nem csak szimplán megnézik a galambokat, hanem meg tudják őket nézni lesből, szégyenlősen és úgy is, mintha egyáltalán nem néznének oda. A legbanálisabb, leghétköznapibb helyszíneken is megtalálják azt, ami valamiért furcsa: a múzeumban például otrombának tartják a meztelen szobrokat és elcsodálkoznak azon, miért mutogatnak az egyik-másik képen szereplő emberek olyan dolgokra, amelyek nincsenek is ott. Claude annyira menő, hogy merő véletlenségből elkap egy óriási kontyot és gyöngysort viselő műkincsrablót, máskor pedig, amikor  a zokni, aki szeretett betegségeket szimulálni, egyszer tényleg megbetegedett (a banán-lázmérő is ezt mutatta ki), akkor az orvosi rendelőben egy hirtelen ötlettől vezérelve meggyógyított egy egész vándorcirkusz-társulatot, köztük a nagydarab, tetovált fickót is, aki szeret hímezni, míg a sorára vár. Az összes poént nem szeretném lelőni: egyszerűen csak higgye el mindenki, hogy kirobbanóan szórakozik majd, ha kezébe veszi a könyvet. Mihez is lehetne hasonlítani? Vegyük Pumukli kíváncsiságát, Ian Falconer malachősnőjének, Oliviának az elevenségét, Findusz nyughatatlanságát és Miffy laza minimalizmusát – és még így sem tudjuk meg, kicsoda Claude, de már egész közel járunk hozzá. Nagyon remélem, hogy érkezik majd a folytatás is, addig pedig guglizza le mnden rajongó Claude saját blogját, és kattanjon rá a szerzőre a Twitteren is, mert elég sűrűn csiripel.

 

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.