Az eldönthetetlenség ünneplése

kaki.jpg

CSODACERUZA

Pernilla Stalfelt könyvei közel egy éve kaphatóak magyarul. A Kaki könyv és a Halál könyv után nemrég jelent meg a Szeretlek könyv és a Ne bánts! könyv is. És bár a könyvek hihetetlen népszerűségnek örvendenek a legtöbb északi és nyugati országban, Magyarországon felháborodással övezett elutasítás veszi körül őket a megjelenés óta. Vajon miért? Ennek próbálunk utánajárni – anélkül azonban, hogy komolyan hinnénk a válasz létezésében.More...

Túlságosan leegyszerűsítenénk a problémát, ha azt mondanánk, mindössze politikai-társadalmi elmaradottságról vagy a konzervatív magyar közízlésről van szó. Még csak nem is arról, hogy olyan tabunak számító témákat, zavarba ejtő helyzeteket, kérdéseket sorakoztatnak fel a könyvek, amelyeknek kanonizációja még nem történt meg nálunk. Talán nincs is köze az egésznek az időbeliséghez: nem valamilyen tapasztalatok és ismeretek hiányáról vagy lemaradásról, fejletlenségéről van szó (amit az idő majd egyszer csak magától megold), sokkal inkább kulturális különbségről, a multikulturális szemléletmód, a posztmodern kultúrafelfogás elutasításáról. Annak a szemléletmódnak az elutasításáról, ami a kizárólagosságra törekvő értékek és társadalmi minták kritikai dekonstrukcióját tekinti feladatának, ami megfoszt bennünket a biztos és biztonságos univerzáliák utáni vágytól, átadja az autoritásukat vesztett igazságokat a játéknak és mindenek felé helyezi a sokszínűség, a pluralizmus és a relativizmus nyilvános ünneplését.

Ez a szemléletmód a nyugati államokban a már unalomig ismert politikai korrektség fogalmával párosult. A PC-t azonban hiba volna összekeverni a dologgal: a naiv és gyakran nevetséges egyenlőségmánia abban különbözik a posztmodern hátterű multikulturalizmustól, hogy míg előbbi szereti leegyszerűsíteni a dolgokat, könnyűnek, magától értetődőnek tartja a társadalmi sokszínűség és tolerancia fogalmait, addig a multikulturalista álláspont folyamatos, le nem zárható, kemény munkaként beszél ugyanerről, sőt: bevallja azt, hogy az interkulturalitás, az együttélés mikéntjére, a félreértésekre és súrlódásokra nem tud kész megoldásokat nyújtani. Minden eset egyéni, minden egyes probléma más-más felépítésű konstrukciók találkozása, amelyeket az archeológus precizitásával kell felgöngyölíteni, ahelyett, hogy az identitásokat körülvevő sablonokkal dolgoznánk. A multikulturalista elméletek határidentitásokról, hibrid kultúrákról és a hatalmi diszkurzus alakította performativitásról (a beidegződések állandó öntudatlan ismétléséről) beszélnek. A dekonstrukcionista multikulturalizmus ezért nem ért egyet a leegyszerűsített, álnaiv, sztereotipizált ábrázolásokkal, nem hisz az esszencializmusban, a körülírható, egységes identitásokban, szembenéz a dolgok derridai értelemben vett nehézségével. Az egyes kultúrák hagyományainak megőrzése, szeparált ápolása sem érdekli, mivel nem hisz originális, időtlen visszanyerhető, statikus nemzeti struktúrákban, ehelyett folyamotosan hangsúlyozza, hogy minden (nemzeti, vallási, nemi, szexuális, stb) identitás kikerülhetetlenül magában hordoz más struktúrákból származó elemeket, amelyeknek egymásba mozdulása állandó, interaktív folyamat – a statikusság és a hiererchizáltság helyett tehát dinamizmusról és mellérendelésről beszél, miközben leleplezi a perennialista, nacionalista, patriarchális, heteroszexista, ortodox és egyéb kultúrális mítoszokat.

Pernilla Stalfelt

Pernilla Stalfelt könyvei ezt a poszt-nemzeti identitást ünneplik: nála a lehető legtermészetesebb módon reprezentálódnak (a témától függetlenül) a különböző etnikumú, nemű, osztályú, vallású, képességű, szexuális identitású emberek. Vannak köztük nudisták, punkok, királylányok, angyalok, szellemek, élők és halottak, sőt, ufók is. Ebben a világban ráadásul azon szokás általában nevetni, hogy az uralkodó nézetek, sztereotípiák és pozitív állítások folyamatosan kifigurázásra kerülnek. Stalfelt egymástól különböző véleményeket sorakoztat fel olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a szerelem, a tolerancia vagy az ürítéssel és a szellentéssel kapcsolatos etikett. Ezzel megteremt egy olyan keretet, amin belül minden dolog, minden igazság megfér, ahol felvonul a társadalom színe-java, és a legelemibbnek tartott témák – mindezt pedig nem azért, hogy ütköztesse őket és kiemelje közülük az egyetlen elfogadhatót, ahogyan azt elvárnánk egy hagyományos értékekre nevelő gyerekkönyvtől. A sokaságból itt karnevál lesz (abban az értelemben, ahogyan azt Bahtyin leírta), ahol minden dolog a nevetés tárgyává válik. A kinevetés mindenkinek egyformán kijár itt, aki most nevet, azon hamarosan a többiek fognak nevetni. Ünnepről van szó ugyanis, az ünneplés apropója pedig nem az egyik vagy másik ideológia győzelme a másik felett, hanem maga a vélemények sokszínűsége, a különbözőségek együttléte, nevetés általi neutralizálódása és demokratizálódása.

halal_konyv.jpgEz a szellemiség egészen távol áll a mi kultúránktól, amelynek alapjait a nemzeti identitás megsebzettség-érzése, az idegenek iránti gyanakvás és a határozott, kész, felmutatható (nemzeti/erkölcsi) értékekhez való görcsös ragaszkodás jelentik. Ez az etnocentrikus irányultság jelenik meg a magyar iskolarendszerben is, ami a mai napig normatív, homogenizáló, célja pedig ugyanaz, mint az evolucionista ideológiájú 19. századi pedagógiának: a nemzetállami örökség és egy képzeletbeli közös nemzeti műveltség átadása annak érdekében, hogy büszke, művelt emberekként éljünk a magyar emberek közösségében. A megdöbbentő az, hogy multikulturális nevelésről, esélyegyenlőségi politikáról leggyakrabban csak az európai uniós követelmények kapcsán, a felzárkózás kényszerének kontextusában beszélünk itthon. A multikulturális módszerek olyan nyugatról importált, kötelező szabványnak számítanak a legtöbb magyar pedagógus számára, mint a tojásbélyegzés vagy a tehenek füljelzői a kistermelőknek.

kaki_konyv.jpgBizakodásra ad okot, hogy a multikulturális nevelésről és az oktatási reform szükségességéről néhány éve jelennek meg már magyarul is tanulmányok, elemzések, szöveggyűjtemények, amelyek főleg a fogalomtisztázással és a külföldi példák bemutatásával foglalkoznak, de fellelhetőek kis számmal módszertanok, témafeldolgozások és magyar esettanulmányok is. Ahhoz azonban, hogy paradigmaváltásról beszélhessünk, elsőként a jelenlegi többségi társadalom elnyomó gyakorlatát kell kritika alá venni (kinevetni) és megmutatni azt, hogy az oktatási rendszer miképpen tartja fenn és termeli újra ezt a gyakorlatot. Akadémiai szinten, a tömégmédia nyelvén és gyereknyelven is.

A multikulturális és a direkt politikailag korrekt gyerekkönyvek azonban nálunk egyáltalán nem népszerűek. Az olyan könyvek, mint David McGee Elmer-sorozata (Könyvmolyképző), Emma Damon Sokszínű világunk-könyvei (Aréna 2000) vagy a siketekről szóló Beszél a kéz-sorozat és a Vaker (Csimota) csupa olyan a dolgokról szólnak, amelyeket szeretünk túlhaladottnak, megoldottnak, közhelyesnek tekinteni, amikről nem akarunk újra és újra beszélni, amikről nem vagyunk hajlandóak vitát nyitni, inkább egy legyintéssel elutasítjuk a nagyon is egyértelmű üzenetüket („tudjuk, ismerjük”) és a minél gyorsabban ki akarjuk húzni magunkat a kényelmetlen kérdések megválaszolása alól.

szeretlek.jpgPernilla Stalfelt könyvei nem hagyják, hogy elbújjunk a válaszadás elől. Arra sarkallnak, hogy nyilatkozzunk mi is. Stalfelt provokál, az arcunkba nevet, áltudományos egyenleteket állít fel, kimond és lerajzol olyan dolgokat, amelyek felett szeretünk átsiklani. És mindenekelőtt kérdez: mi történik velünk, miután meghalunk?, miért vagyunk szerelmesek? miért nem kakilunk egymás előtt?, mi a különbség a fiúk és a lányok között?, miért bántják egymást az emberek?, mit tegyünk azzal a bűnözővel, aki egész életében boldogtalan volt?, stb. Csupa olyan kérdés, amire nincs egyetlen válasz – válaszok vannak, amelyek közül egyikük sem biztos, hogy igaz, de a lényeg nem is az igazságok kiderítésén van, hanem a dolgokról való beszélgetésen, a közös találgatáson, a nézetek halmozásáról, a megbeszélésen, az egymásra való odafigyelésen. Valószínű, hogy a könyvek itthoni sikertelenségének oka többek között az, hogy tekintélyelvű kultúránkban nincs helye az agóra „zagyva” filozófiájának.

ne_bants.jpgA könyveknek sajátosan posztmodern a műfaji formájuk is. Az ilyenfajta humoros, képregényesített ismeretterjesztés ismert és népszerű nálunk is (Rettentő Tudomány-sorozat, Egmont Kiadó) és jelent meg már itthon ismeretterjesztőkönyv-paródia is (Lila Prap: Miért?, Pozsonyi Pagony). A posztmodern forma lényege az állító (fallogocentrikus, normatív) mondatok kérdéssé fordítása, karikírozása, összezavarása, a feltételes mód és az eldönthetetlenség hangsúlyozása. Mindezt azért, mert (ahogyan John D. Caputo dekonstruktivista filozófus megfogalmazta  Az eredendő nehézségének visszaállítása című tanulmányában) „a dolgok biztossá és biztonságossá tételére irányuló metafizikus vágy mára már hihetetlenül veszélyessé vált”, és mert minden véglegesítésre irányuló kritérium „banális, elmaradott, esetlen, vagy ami még rosszabb, elnyomó”.

A Stalfelt-könyvek világában örök játék folyik: harsány, színes és felszabadult játék. A helyszín a romokra épült játszótér: a korábbi struktúrák romjai, ott, ahol már senki nem pernilla.jpgdiktál játékszabályt (Stalfelt szerint egyszerűen azért, mert „unalmas, ha mindig egyvalaki dönti el, mit játsszunk”), és ebben a játékban az egyetlen mérték csak a halál lehet (ami tudjuk, lehet fekete, kék, virágos vagy aranyszínű is). Stalfelt rendszerében az adja a demokratizmus alapját, hogy a halál szempontjából egyformák vagyunk (mivel mindannyian meghalunk). A játék további hozzávalói pedig nem véletlenül azok, amik: a szeretet (még ha „sokszor igazságtalan” is és „fizetni kell érte”), a tolerancia (csak mert „nem jó érzés kitaszítottnak lenni”, sőt, „megsérülhetünk és az fáj”), a többi pedig le van szarva (ne feledjük, ez is ugyanolyan fontos dolog: ha „nincs olyan dal, ami a kakiról szól, kénytelenek vagyunk kitalálni egyet”, akkor is ha egyesek csak azt szeretik, „ha kellemesebb dolgokról beszélsz, amik nem büdösek és barnák”). A játék nem állhat meg soha, nem zárulhat le sosem: fel kell vállalnunk, hogy folyamatosan reagálunk, piszkálódunk, szétszedünk, és helyet csinálunk annak, aki még ki van szorítva.

Pernilla Stalfelt könyvei így válnak egyszerre politikaivá és szórakoztatóvá: szabadságuk a felszabadító mozgalmak mámorához hasonlítható legjobban. Szellemiségük frissessége azonban mindaddig egzotikum marad számunkra, míg nem rendezünk mi is nyilvános pukielőadást és nem énekeljük a hatalom arcába Pernilla dalát:

„Mókuska, mókuska üldögélt a vécén,

Megbillent, megbillent az ülőke szélén.

Jó lesz mókus, ha egyenesen ülsz,

Mert még a végén a vécébe kerülsz!”

 

 

Megjelent a Csodaceruza 35. számában

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólás írása

You must be logged in to post a comment.

Következő bejegyzés:
Előző bejegyzés: