A Csodaceruza-könyvek: cikik vagy nem?

hallo2.jpgPAGONY
Hanna és Boldizsár megint egymásnak feszül a Pagony és a Litera cybermezein, és újfent ne az ökölharcra asszociáljunk! A Csodaceruza kiadó könyveit veszik górcső alá, mérlegelnek, vitáznak és kiderül, hogy trendi-e a trendi, baj-e, ha trendi, kinek szólnak a könyvek és egyáltalán kell-e konkrétan szólnia valakinek. More...

Felvezetés

ordog.gifHanna: A Csodaceruza-könyveket nehéz lesz alaposan megtámadnom. Nehéz három olyan könyvet megtámadni, amelyeknek számos pozitívuma van. Olyanokat, amelyek egy szimpatikus kis kiadó nehezen eladható, bátor termékei. Amelyek a gyerekirodalom olyan intézményéhez kapcsolódnak, mint a Csodaceruza folyóirat és Sándor Csilla. Ugyanakkor éppen az implicit, vállalt céljai miatt haragszom a Csodaceruza-könyvekre. Bár Nagy Boldizsárral alapelveink közé lefektettük, hogy nem törődünk a gyerekekkel, mert a gyerekirodalmat csak mint irodalmat (és az illusztrációt mint képzőművészetet) fogjuk tekinteni, mégis itt ez a legfőbb problémám. A célcsoport – és itt nem csak a gyerekekre, hanem a szülőkre gondolok – elhibázása, sőt, megtévesztése.

A Csodaceruza könyvekkel az a problémám, hogy a folyóirat szellemisége és a szerkesztők “könyvszemlés” megnyilatkozásai alapján ezeket a könyveket kéne tekintenünk a kortárs, modern, művészi gyerekirodalomnak, iránymutatónak a giccs és olcsóság sűrű, sötét erdejében. Butábban szólva: ha igazán érzékenyek és kifinomultak vagyunk akkor ezt szeretjük, ezt vesszük a gyereknek, az irigyelt külföldi gyermekkönyvkiadás ezt adja a mai gyerek kezébe. Ezt emeli ki az IBBY-díj, melyet a sorozatban megjelent Baranyai-kötet nyert. A felnőtt gesztusa, amellyel magát díjazza, és nem érdekli, hogy a gyerekekről (is) lenne szó.

Már pedig itt nem a gyerekekről van szó, illetve róluk aztán egyáltalán szó ne essék, itt egy belső ügy van, illusztrátorok illusztrátorok közt, kortárs grafikai szemle, sok irónia és még több trendiség. Nem gondolom, hogy az illusztrátornak arra kéne figyelnie, hogy elgügyögje a gyerekeknek a történetet, ahogy Kárpáti mondja (már hogy ő és a nagy szakik nem gügyögnek). Nagyon sokféleképpen lehet nem gügyögni, és nagyon sokféle gügyögés érdektelen a gyerekek számára – mondjuk mert semmiféle refernciájuk nincs egy képi vagy nyelvi világhoz, nem feltétlenül valós, de akár más képi-nyelvi konstruktum.

Nagyon sok olyan mesekönyv van, amely gyermeki és művészi, amely nem felnőttjáték, ahova pár gyerek esetleg bejöhet játszani. Amely úgy tud modern lenni, hogy a gyerekvilágot újítja meg, nem a felnőttet viszi oda a gyereknek.

De legyen vége az üres beszédnek és nézzük sorban a könyveket! Hangsúlyozom, mindegyik könyvnek van sok-sok pozitívuma – én az implikált célhoz képest tartom teljes tévedésnek valamennyit. A pozitívumok ezért Boldizsárra maradnak.

angyal.gifBoldizsár: Akkor kezdjük azzal: ezek hárman tényleg nem gyerekkönyvek. Vagyis pontosabban: egyik sem állítja azt magáról, hogy az lenne. A hátlapos ajánlók szerint az egyik például “minimalista-abszurd vizuális kalauz a posztmodern után mint kezdet” (Csókolom, Pókmajom!) a másik “szigorúan bizalmas csak gyerekes apáknak” (Szerintem mindenki…), a harmadik pedig annyit közöl, hogy a szomszédban élő nyugdíjas borz tudja, milyen a jó limlom a sok szemét között (Lomtalanítás a Fehérlófia utcában). Nem hiszem, hogy a Csodaceruza kiadónak vállalt célja lenne, hogy megmutassa ezzel a sorozattal, milyen a kortárs, modern, művészi gyerekirodalom. Ilyen kommunikációt sem a nyilatkozatokban, sem a PR-os könyvajánlókban nem lehetett hallani, bár a vád nagyon is kézenfekvő és első nekifutásra jogosnak is tűnik. Annál is inkább, mert a szerzők és az illusztrátorok is tipikusan Csodaceruza-barát arcok (a bennfentesség vádja tehát tényleg betalált) és icipicit tényleg olyan izé, hogy a Baranyai IBBY-díja után a magyar IBBY-elnök Békés Pál is beszállt a sorozatba, mint szerző. A könyvek azonban inkább határsértőek és kísérletezőek még ahhoz a gyerekirodalmi kánonhoz képest is, amelyet a Csodaceruza folyóirat az évek során létrehozott és amit azóta is féltve ápol.

Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy a könyvek szándékosan nem a hagyományos értelemben vett gyerek korosztálynak szólnak. Ahogyan több helyen is olvasni lehetett: külföldön már népszerű ez a műfaj blablabla, felnőtteknek való képeskönyv gyerekkönyvnek álcázva, ezekből lesznek az infantilis nagyok kedvenc dohányzóasztal albumai, a mindig bejövős vicces ajándékkönyvek és a többször elővehető örök-titkos kedvencek. Ilyenek például az Emily the Strange könyvek, Dr. Seuss néhány képeskönyve (pl. a You’re Only Old Once), de nehéz besorolni az Alice Csodaországban-t is és a Csimota Piroska- és A három kismalac-sorozatát is. A Csodaceruza Könyvekre én azt mondanám, hogy ha már be kell őket lőni, akkor inkább pasikönyvek: azoknak a népszerű gerontológiai és gender kérdéseknek, amelyekkel foglalkoznak, több közük van Nick Hornby-hoz meg Mark Haddon-hoz mint a Kiadónk Ajánlata rovathoz.. Kárpáti Tibor, Kiss Ottó és Békés Pál is a felnőtt szemszögéből foglalkozik olyan fontos dolgokkal, amiknek a gyerekkorhoz, a gyerek látásmódhoz és a gyerek/felnőtt szerepváltozásokhoz van köze. Majd a későbbiekben kifejtem, mire gondolok itt pontosan, nézzük tényleg a könyveket!

1. Kárpáti Tibor: Csókolom, pókmajom!

ordog.gifHanna: Elsőként a legfontosabb: a három könyv közül ez legalább tényleg gyerekkönyv is. Bár inkább egy trendi dizájnerhaveromnak venném meg a szülinapjára, mondjuk olyannak, aki a szóviccet is kedveli. A nyelvi poénok egy része nyilván kevésbé szellemes, de ilyen mennyiségnél ez természetes, más részükön lehet nevetgélni, és egy-egy akár családi fordulattá is válhat. Ha van türelmünk végiglapozni a könyvet, melynek legnagyobb hibája talán a hossza – ez a műfaj nem bír ekkora terjedelmet, rövid lélegzetű poén. Vagy ki választok párat, és kidolgozom, és lesz belőle valami egész más, vagy csak válogatok, mert egyszerűen sok. Nem csak a szövegből, az azonos szerkezetű viccecskékből, de a szintén pokmajom.jpgeléggé egyszer mulatságos absztrakt rajzokból is. Nagyon aranyos, sok felnőtteknek szóló nyelvi humorral, jó színekkel és formákkal. Pusztán nem mesekönyv, hanem egy olyan képeskönyv, amit egyszer végiglapozok, nevetgélek egy kicsit, felteszem a polcra, és elfelejtem. Ha tíz év múlva előveszem, inkább kordokumentumnak, trendi grafikagyűjteménynek hathat, mint ún. fontos könyvnek. Mivel Kárpáti a nemrég megjelent interjúban is hangsúlyozza Bányai István szerepét életében, ki kell térnem az utószóra. Ciki. A kicsi ártatlan gyermeki szemmel indító romantikus közhely, a nevek angolos átirata (értem én, hogy ez vicc, de még viccnek is 16 mínuszos), a záró posztmodern bullshit. Ilyet nem teszünk egy egyébként nem rossz kiadvány, pláne egy gyerekkönyv hátára. Szerintem. Persze ha fiatalos, tréfás comicsban jelennénk meg, akkor esetleg.

angyal.gifBoldizsár: Egy trendi dizájnerhaverodnak vennéd meg? Szerintem örülne neki. Az esetlen, éretlen (néha tényleg béna) humor, a fecsegés, a sok kis zseniális semmiség és ez a laza, haláldögös vizuális világ éppen a fiatal (tizen-huszon) korosztály világát képzi le. Ennek a korosztálynak a gyerekkorral még nem problémás a viszonya: ilyenkor még félig lehetünk gyerekek, nem tartozunk felelősséggel senkinek, lehetünk fölényesek és atomtrendik, nem baj, ha elcsúszik a rím és kimegyünk a vonalból. A könyv talán tényleg kicsit hosszú, mint egy túlzsúfolt éjszaka a belvárosban. A képek elmehetnének partipóló-matricának is, a szövegek pedig néhol úgy hangzanak, mint a hajnali fáradságban kikínlódott agymenések. A huszas pasinak ezt jelenti kábé a gyerekkor: az állatkák design-ba öltöznek és hülyébbnél hülyébb köszönéséket dobálnak oda egymásnak. Szerintem a designerhaver nem is kaphatna jobb könyvet ajándékba.

Az utószó védelmében: Bányai átírt neve nem alkalomszülte kínpoén, hanem a bácsinak ez a művészneve (lásd a honlapját: www.ist-one.com). A “tea bee” talán ebből kiindulva születhetett meg, khm, hát most erre mit mondjak… Kamaszos poén, mint az egész Pókmajom. Ez a borítószöveg egyébként a leghelyrerakósabb a három közül: elég keményen megszűri a táborát, nem sokan vannak, akik végigolvassák majd. Izgalmas, lendületes, csapongó, mintha cetliket kevertek volna össze, igen, van benne egy kis szentimentális-amatőr gyereklélektan is, de szerencsére több benne a poszt-posztmodern minimalizmus ünneplése.

2. Kiss Ottó- Baranyai András: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután

ordog.gifHanna: Erre a könyvre haragszom a három közül a legjobban, noha messze a legjobb, mind a kép, mind a szöveg tekintetében. Csak éppen, ahogy a hátlap is írja (nem árulnak zsákbamacskát) gyakorló apáknak szól a könyv. Az általam tesztelt gyakorló (és laikus) apák szerint tök vicces és szuperul néz ki. Szerintem lehet a szövegen kacarászni, a képek, a színvilág, a kompozíciók gyönyörűek, sokkal erősebbek, mint a szöveg, de egyáltalán, legkevésbé sem szól egyik sem a gyerekekhez. Nem is akar azt hiszem. Csak akkor ne állítsuk még egy díjjal is, hogy ez lenne az év legszebb gyerekkönyve. Feltétlenül az év legszebb felnőttkönyve, és bizonyára az év, sőt évtized egyik legviccesebb apakönyve, sőt, hiánypótló, mert nálunk még nem jött rá a könyvipar, hogy vannak apák is a férfiak között, gyermeklelkű apák, gondoskodó apák, érdeklődő apák, ezért nálunk minden az Anyuka-Babuci körül forog, és ebben is egyedi a könyv. De ne ez legyen a modern gyerekkönyv. Ne ez a statikus, retró utalásokkal teli szofis-doboz színű kihalt világ. Ne az, ahol a bolt színes zörgős csíkjain, a kockaházakon, a kigyúrt autóson mulathatunk, mi szülők, ti, apukák. Ez legyen a mi könyvünk és ne akarjuk a trendiség és művésziség jegyében a gyerekre erőltetni.

Ahogy a szöveg sem gyerekszöveg. Ironikus törései (mondjuk egy-egy névmás rossz használata, túlírt mondatszerkezet) nem jelentésesek a gyereknek, maximum kicsit zavarbaejtőek. Önreflektív részei, mint például a rendőrök utólagos elnevezése, a mesei befejezés paródiája (nem kapsz vacsorát, ha elkóborolsz – boldog hazatérés ellentmondása) inkább csalódást és értetlenséget, mint sem hangos kacajt vált ki a fiatalkorú olvasóból/hallgatóból. Persze én értem, hogy az a tanulság, hogy nincs tanulság, hogy az apa be van zárva és felfalják előle az otthont az átok kis gyerekek. És hogy ez még csak nem is panaszkodás, hanem vicces, mert az apa sem idealizált, sőt, egy atlétatrikós-barkácsolós lúzer. De nem hiszem, hogy ez lenne a jó, a példaszerű modern mese: hogy nincs történet, nincs konfliktus, nincs hős, csak irónia és önreflexió. Melynek egyébként egy része elhasználtnak, időnként publicisztikusnak hat (például a feleslegesen használt személyes vagy mutató névmás, viszonyszó).

angyal.gifBoldizsár: Saját kis összeesküvéselméletemet követve: ez a könyv az aranyifjú életmódból továbblépett apukák könyve. Így van, szerintem is elég volt már az Anyuci-Babuci témából és jöjjön az érzékeny apuka-irodalom (ismeri valaki az Apu, hová tűnt a puszim? című képeskönyvet?)! A vádak igazak: csupa irónia és önreflexió ez a történet, sőt, nincs is történet, se hős nincsen. De konfliktus azért van. Igaz, ez sem gyerektéma (a hátlap szövegét komolyan kell venni). Hanem valami ilyesmi: kisgyerekes apuka nem találja helyét a férfi-apa-szuperhős szerepek között, nem megy a barkácsolás, a családösszetartás, az autókat is éppen, hogy felismeri, még a focipályán is csak szertáros volt. Hálló Istvá akkor jön rá minderre, mikor egy nap jól megszívja magát az idegességtől és maga fölé emelkedik, saját kis nyomorult élete szerintem_01.jpgfölé és berepüli Gyulát. De nem, nem döbben rá semmire: ott marad inkább fent és repked és irányítja magát a fejbólintásokkal a levegőégben naphosszat. És ennyi, nincsen megoldás, sem tanulság mert ez csak egy rövid kis képeskönyv, korszaklenyomat, divatkatalógus, állapotrajz. Amúgy aki olvasta őket, tudja, hogy Kiss Ottó többi Hálló-novellája is a generációkkal, az életkor kategóriákkal kapcsolatos szociális elvárásokkal és a maszkulinista, férfifelszabadító problémákkal foglalkozott (ezek még inkább “felnőtt” szövegek voltak). Ehhez Baranyai, mint designer apuka kitűnő párosítás: az ő képei azonban egy elegáns húzással retróba oltják a történetet, mintha ez nem a mi történetünk lenne, hanem apáinké, egy másik korosztályé. Nevetünk az apánkon, amíg meg nem látjuk magunkat bennünk. Majdnem olyan ez, mint egy édes-keserű Grecsó- vagy Krúdy Tamás-novella valamelyik életmódmagazinban (a publicisztikus stílus is talált, bár szerintem ez nem von le semmit az értékből). A humorba irónián kívül jó adag gúny is vegyül és enyhe rezignáltság, de mindezt elmossa a mindent átható mégis-fiatalos, lehengerlő alaphülyeség.

3. Békés Pál – Szabó Levente: Lomtalanítás a Fehérlófia utcában

ordog.gifHanna: Mind közül ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek. Míg Kárpáti kötete alapjában véve humoros, még ha nem is az a könyv, amit gyakran leveszünk a polcról, Baranyai kötete pedig érdekes, ha nem is gyerekkönyv, addig itt mind a szöveg, mind az illusztráció közepes és egyáltalán nem alkotnak koherens egységet. Kiss Ottó nem fárad a gyerekekhez fordulni, Békés viszont leereszkedik hozzájuk: okos hangon, szellemeskedve mesél és okít. Megtudja tőle az ifjú tudatlanok kis csapata, hogy mi a fontos és mi nem (miszerint, ef Zámbóval szólva “mindenki használ de semmi sem számít az életem egy elvonási tünemény”). Azonban természetesen egy igazi kisnyugdíjas outsider (ez a humor kedvéért kell) meggyógyítja az emberiséget, az önmagáért való műélvezet segítségével. Régivágású történet, és még csak azok közül sem kiemelkedő.

A rajzok viszont annál újabbra lettek szabva, teljesen elütnek a szöveg hangulatától. Monokróm színvilág és árnyképes absztrakció a kisrealizmusba bújtatott értékközvetítés mellett. Olyan képek, amelyek inkább az elmét mozgatják meg, mert ki kell találni, hogy mi van a képen, semmint az érzelmeket. Nem hagynak maradandó, újranézegetésre sarkalló benyomásokat, legfeljebb intellektuális elismerést a bélyegcsere szellemes megjelenítése vagy a Lesznai-pillangók megidézése miatt. Mindez viszont a gyerekeket valószínúleg még nálunk is kevésébé izgatja.A szöveg túlságosan is gyerekekhez szól, a rajz pedig legkevésbé sem. Nem csak a művészi gyerekkönyvnek nem példája ez a darab, de még csak a kiváló felnőttkönyvnek sem. Feledhető szöveg, hideg képi világ.

angyal.gifBoldizsár: És ha emezek a fiatal férfi és a középkorú apuka könyvei voltak, akkor a Lomtalanítás már a nagypapák gyerekkönyve lesz. A főszereplő Szűcssebestyén egy nyugdíjas borz, aki bélyegeket gyűjt és szereti a pillangókat. Nem valami izgalmas alapállás. Aztán jön a lomtalanítás és a turkálás a romok között, és a sok szemét között az igazi kincs felfedezése. Igazad van Hanna, a három közül ez a legkevésbé sikerült könyv, sokkal többet ki lehetett volna hozni a nyugdíjas/gyerek problémából. Ami viszont zseniális a könyvben, az az árnyékképek használata. “Az öregedő testet mindig lomtalanitas_kicsi.jpgelrejtjük, láthatatlanná tesszük” – írta Germaine Greene a kultúránkról valamikor. Az illusztrációk mintha ugyanezt emelnék ki: a nyugdíjas-sztoriban nincsenek arcok, nincsenek ráncok, csak egy vastag szemüveg, púpos hát és sok-sok dohosbarna színárnyalat. Az öreg borz már egész másképpen látja a gyerekkort, mint a Pókmajom és Hálló Istvá: már rég nem élvezkedik benne és nem is menekül előle zavartan, hanem elkezdi idealizálni és ilyeneket mond: “A gyerekek mások. Egy darabig. Amíg el nem rontják mások.” Az érintetlen, ártatlan gyerekkor és az érdek nélkül tetsző szépség ideája teszik végül teljesen felejthetővé és semitmondóvá az öregmesét. Kár érte, mert a szöveg és kép tényleg nem áll itt össze koherens remekművé: Szabó Levente sokkal többet érdemel annál, hogy “vedd észre az élet apró örömeit”-stílusú szövegekhez illusztráljon. És izgalmasabb gyerektémájú képeskönyvet érdemelnek az idős olvasó férfiak is.

 

Megjelent a www.pagony.hu és a www.litera.hu oldalakon

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék: , ,

Hozzászólások lezárva.

Következő bejegyzés: