Túlélő könyvek meleg kamaszoknak

LITERA

 

Az egyik legkínosabb dolog tizenéves melegként a könyvtárban matatni valami olyan után, ami rólad szól. Válogatni az ezer éve megjelent orvostudományi és szociológiai könyvek, az illusztrált görög versek és a dohos Thomas Mann-kötetek között. A tizenhárom éves leszbikusok Sarah Waters-t, Gordon Agátát és feminista pszichoanalitikusokat lapozgatnak titokban – és ritkán találják meg bennük azt, amit igazából keresnek. Maradnak a netről letöltött tévésorozatok: a Skins, az L World és persze A fiúk a klubból. A helyzet elég kétségbeejtő: nálunk teljesen ismeretlen az a kifejezés, hogy meleg ifjúsági irodalom.

Rövid műfajtörténet
A messzi-messzi Újvilágban 1969 óta jelennek meg kifejezetten tizenévesek számára íródott, meleg és leszbikus témájú regények (elsőnek John Donovan kisregénye számít, az I’ll get there: it better be worth the trip, ami két tizenhárom éves fiú kibontakozó szerelméről szól). A műfajnak az idők során speciális formulái és toposzai alakultak ki, amelyeket a klasszikus meleg irodalmon kívül az amerikai lektűrök és tévéműsorok ihlettek. Főhősük általában magányos, fehér, középosztálybeli iskolás fiú, aki próbálja elhelyezni magát az előítéletekkel teli heteroszexista környezetben, miközben szerelmes lesz az iskola élsportolójába és végül vagy meghal autóbalesetben (1970-es, 80-as évek kedvelt fordulata) vagy boldogan él, míg meg nem hal (1990 utáni irodalom). A színes bőrűekről, biszexuálisokról és transzszexuálisokról szóló történetek igazi kuriózumnak számítanak azonban a mai napig is (néhány példa azért: Rosa Guy: Ruby – szerelmes regény két afroamerikai lánnyal a főszerepben; Brent Hartinger: Geography Club – ebben szerepel egy biszexuális ázsiai lány; Julie Anne Peters: Luna – ebben pedig egy fiú, aki lány szeretne lenni).

Ahogyan változtak a normák és a társadalmi nemi szerepek, úgy változott a műfaj is. Korai évekből nehéz meleg/leszbikus happy enddel végződő, pozitív történetet felmutatni, mivel a melegekkel kapcsolatos társadalmi megítélések és az érvényben lévő törvények nem sok lelkesedésre adtak okot. Az 1990 előtt megjelent ifjúsági könyvekben jellemzően nyomott a hangulat: a bűnözők, a rendőrök és papok visszatérő szereplők, az eredetiséget pedig gyakran a drámai életszerűségre való törekvés helyettesíti (ezért is sorolják őket az ún. problémaközpontú ifjúsági könyvek közé). A tragédia kötelező velejárója a korabeli meleg identitáskonstrukciónak: néhány esetben ez balesetet jelent (Aidan Chambers: Dance On My Grave – amelyben egy kamaszfiú próbálja feldolgozni barátja halálát), máskor fizikai bántalmazást vagy gyilkosságot (Sandra Scoppettone: Happy Endings Are All Alike – amelyben egy leszbikus lányt megerőszakolnak, csak azért, mert leszbikus; Larry Hulse: Just the Right Amount of Wrong – amelyben a seriff megöli fiatal szeretőjét, mert attól tart, kiderül, mi történt közöttük). A túlélőkre sem vár fényes sors: magányosak, elszigeteltek, láthatatlanok, akiknek ha mégis kiderül a titkuk (mert melegnek lenni nem csak probléma, hanem nyomasztó titok is), azokat kirúgják az iskolából vagy a munkahelyről (lásd: Jane Futcher: Crush; Nancy Garden: Annie on My Mind).

A korai művek közül ez utóbbi mégis kiemelkedik: az 1982-es Annie on My Mind ráadásul több díjat is kapott és nem csak meleg szervezetek tüntették ki, hanem az amerikai könyvtárosok szövetsége is. Bár két leszbikus tanárt kirúgnak az állásukból a regény folyamán, elszigetelni nem tudják őket sem egymástól, sem a baráti környezetüktől. Hozzájuk hasonlóan a két főszereplő, Annie és Liza is leküzdi a heteronormativitás kényszerű akadályait és működő túlélési stratégiát dolgoznak ki. Történetük happy enddel végződő leszbikus Rómeó és Júlia sztori: a két tizenhét éves lány egy múzeumban ismerkednek meg, összebarátkoznak és hamarosan szerelmesek lesznek egymásba. Mikor kapcsolatukra fény derül, a szüleik az ország két távoli iskolájába küldik őket. A Mennyei teremtmények című filmnél sokkal reménykeltőbb a befejezés: a lányok a tiltás ellenére leveleznek és évek múlva újra találkoznak, hogy mindent onnan folytassanak, ahol abbahagyták.

A korai művekben még nem tudatos a meleg és leszbikus identitások társadalmi konstruáltságára való utalás. Ezekben még úgy jelennek meg a melegek, mint egy típus képviselői: kevés az egyénítés, általános az elnagyolt, unalmas előítéletekből építkező ábrázolás. Sikerültebbek azok a későbbi, kortárs művek, amelyekben hatásvadász epizódok és fullasztó moralizálás helyett az a folyamat kap kiemelt szerepet, hogy hogyan teremti meg és formálja a társadalmi gépezet a „meleg” személyiségeket, szexuális identitásokat, életeket, sorsokat (ebből a szempontból különösen érdekesek David Levithan, Francesca Lia Block és Rik Isensee könyvei).

Ezek közé tartozik Brent Hartinger szórakoztató iskolaregénye, a Geography Club is, ami nem csak a meleg tinédzserek körében népszerű, hanem több amerikai magazin és könyvtár szerint is 2003 legjobb ifjúsági regénye volt. A föcisek klubja egy titkos klikk, ahová a suli kívülállói járnak össze beszélgetni: melegek, biszexuálisok és problémás heteroszexuálisok, akik nem találják magukat sehol a világon. Teremtenek maguknak egy helyet, ahová biztonságosan elmenekülhetnek, ahol nem számít, milyen címkéket hoztál magaddal kintről, mert itt senkit sem érdekelnek az identitáskategóriák. Az ázsiai Min például bár három éve jár barátnőjével, mégsem akarja magát leszbikusnak nevezni. A melegek sokszor határozottabbak és agresszívabbak itt, mint a metroszexualizálódó hetero fiúk. A regény erőssége az, hogy karakterei nehezen körülírhatóak: nehéz lenne őket csoportosítani, akár a nemi identitásukat, akár a jó-rossz ellentétet vennénk szempontul. Az alakok gyengeségei és hibái nem mindig szimpatikusak, mégis: azzal, ahogyan merészen kilépnek a nyilvánosság elé, mint pomoszexuális csoport és a klub feloszlása után, mint szabad fiatalok, az olvasónak megjön a kedve ahhoz, hogy előbújjon, bármilyen ellentmondásosnak is tűnik az élete az egyértelműség illúziójában élők szemében.

Az ifjúsági fantasykban és mangákban is népszerűek a meleg karakterek: ám mivel ők egy alternatív, nem heteronormatív világban élnek, problémáik egészen mások, mint a társadalommal szembeszálló társaiknak. A Spiderwick Krónikákkal világhírűvé vált Holly Black háromkötetes sorozatának például (A Modern Faerie Tale), az egyik főszereplője egy meleg tündér, aki párt keres magának: persze meg is találja majd, egy elveszett árva fiú személyében. A Wicked című regény (és musical) folytatása, a Son of a Witch az Ózból ismert Nyugati Boszorkány, Elphaba biszexuális fiáról szól, Philip Pullman fantasy-jában, A borostyán látcsőben pedig (ami kivételesen magyarul is olvasható) szerepel két nem nélküli, de férfi nevű angyal, akik forrón udvarolnak egymásnak. A Magányos csillag című yaoi-t a magyar kiadó tizenhat éven felülieknek ajánlja: pedig a két konkurens üzletember (a képek szerint inkább két kamaszfiú) versengéséről és szép lassan kialakuló szerelméről szóló sztoriban nincs több erotikus töltés, mint egy átlagos délutáni tévésorozatban.

Nagy választék nincs a meleg tizenéveseket szerepeltető, magyarul megjelent könyvekből: az alábbi  három nem tartozik a műfaj legjobbjai közé, nem is kifejezetten pozitívak. Én mégis ezeket nyomnám a könyvtárban tébláboló fiatal melegek kezébe. És bíznék abban, hogy éles kritikai szemmel fogják olvasni őket.

Roger Peyrefitte: Különleges barátságok

Kis hangulati különbség a regény magyar és francia kiadása között

A Különleges barátságok egész korán, 1969-ben jelent meg magyarul (franciul pedig 1943-ban). Főszereplője egy tizennégy éves arisztokrata fiú, Georges, akit a szülei katolikus nevelőintézetbe küldenek. Mint egy másik Justine, Georges is az egyház falai között fedezi fel, hogy ott bizony nem csak a szenteknek, hanem egymásnak is áldoznak a fiúk: a különleges barátságok intézménye titkos találkozásokat, lopott kamaszcsókokat és forró levélkéket takar. Georges kezdetben fenntartással nézi, mi történik körülötte, ám később – hiúságból és mert irigyli barátai heves érzelmeit és izgalmas élményeit – ,   kinéz ő is magának egy tizenkét éves gyereket, Alexandre-t.

Az igazi konfliktus nem abból adódik, hogy az atyák tiltják ezeket a barátságokat, hanem abból, hogy Georges és Alexandre mindketten mást akarnak ettől a kapcsolattól. Georges alakjában ott van  a testiségtől frusztrált, apollóni pózba merevedett Aschenbach (Thomas Mann: Halál Velencében), a természete elől házasságba menekülő Clive (E.M. Forster: Maurice) és a férfiatlanságtól rettegő, áruló David is (James Baldwin: Giovanni szobája). Eszményi barátságukat a művelt nemes fiú folyvást irodalmi és történelmi példákhoz hasonlítja, udvarlás közben is idézget és tudását ragyogtatja, egyébként pedig azért büszke arra, hogy megszerezte magának Alexandre barátságát, mert benne látja megtestesülni a legfőbb Szépség ideáját.

Alexandre ennél sokkal egyszerűbb és ösztönösebb: ő csak szimplán szerelmes és szeretni akar,  lélekkel és testtel is – leveleiben írja, hogy meghalna Georges-ért, felrúgna érte mindent (nem hiába hívják a testvérét Maurice-nak). Szávai Nándor szerint Alexandre tipikus gyerek, mivelhogy „egy gyermek sohasem veti alá magát valaminek feltétlenül s ha választása nem is mindig tudatos, válogat a hatások közt. Így történik, hogy akik látszólag a legkönnyebben formálhatók, a gyermekek lázadnak fel elsőnek minden ellen, amit hazugnak éreznek, akár beszédről, akár életformáról van szó.

Nehéz eldönteni, miről szól ez a regény: zavarba ejtően bonyolult a főhős és nyomasztó a befejezés. Mert Georges időközben változik: mintha szerelmessé válna ő is, veti le magáról a modorosságot, a józan mérlegelés és az önámítás szürkeségét. Előbb még megcsókolni sem akarja Alexandre-t („Gondolom, nem kötelező”), felháborodik amiatt, hogy a fiú fürdőnadrágot akar vele cserélni a strandon, később mégis belátja, hogy barátságuk neve szerelem volt. De ekkor már késő: bizonytalansága, idegenkedése és árulása miatt elveszíti Alexandre-t.


A tragédia mégsem hasonló Aschenbach és Tadzio vagy Xavier de Balcourt ésYves (Roger Martin du Gard: Maumort alezredes) nagy morális tragédiájához: Georges és Alexandre nem a társadalom, még csak nem is a vallás miatt nem lehettek egymáséi, hanem az anyeginség miatt. Mert ők ketten nem voltak megvetettek mindenki szemében: voltak barátaik a kollégiumban, élhettek volna boldogan, ha felnőnek és vége az iskolai éveknek. És hogy Peyrefitte nem állt annak a görögségből eredő elméletnek a pártján, miszerint az egyneműek közötti szerelem csak akkor fogadható el, ha az átmeneti, ha véget ér a felnőtt kor kezdetével, azt egyéb művei tanúsítják (mint például a Roy). A regény voltaképpen nem is helyezi a melegséget központi problémái közé: a Különleges barátságok egy tragikus szerelem története.

(A képek az 1964-es filmváltozatból valóak, rendezte: Jean Delannoy)

Jacqueline Wilson: Mi lesz a csókkal?

Jacqueline Wilson szeret magányos, problémás gyerekekről írni: olyanokról, akiknek elváltak a szülei, árvák, akiket vernek otthon vagy akik melegek. A Mi lesz a csókkal? a szokásos Wilson-alaphelyzetből indul, hogy a szokásos Wilson-megoldáshoz jusson: problémamegoldást tehát ne várjunk. Wilson nem állítja, hogy melegként boldogan élhetsz: viszont megvigasztal azzal a tudattal, hogy bármikor lehetsz még heteroszexuális. És akkor majdnem minden rendben lesz. Erről a könyvről csak azért van itt szó, hogy hangsúlyozottan ne ajánljam senkinek.

A regény narrátora a tizenhárom éves Sylvie, aki még soha életében nem csókolózott senkivel és szerelmes a legjobb barátjába. Sylvie és Carl együtt nőttek fel: olyan, mintha testvérek lennének – kapcsolatukat pedig jellemzően a felnőtté válás teszi próbára, mert addig ártatlan életükbe befurakszik a többi ember és mindent felborít a szexualitás. Carl-ról csak a 185. oldalon derül ki, hogy azért viselkedik furcsán (vagyis: azért magányos, zárkózott, sápadt és azért él egy üvegfigurákkal benépesített fantáziavilágban), mert meleg. Sylvie persze szégyenében nem is mer erről beszélni senkivel.

A szégyen a legfőbb narratívaformáló erő a regényben: Carl szégyenteljes titka felé tartunk az első fejezettől fogva. Ez a sokáig elhallgatott központi konfliktus, emiatt törik össze Sylvie szíve, ez hiányzik a fülszövegről és a könyvajánlókból. Nem oldódik a szégyen fojtása azután sem, hogy lelepleződött a dolog: Carl elveszíti a barátját, Paul-t, aki, miután csókolóztak a parkban (és Paul visszacsókolt, emlékszik vissza Carl), mindenki másnál elszántabban piszkálja a melegsége miatt a suli köpködési céltáblájává vált fiút.

Az olvasók egy része előtt világos, hogy Paul a saját érzései, Carl iránti vágyai és a megfelelni vágyás miatt ilyen dühös, Wilson mégis elereszti ezt a szálat és inkább arra koncentrál, hogy Carl szégyenérzetét is kiemelje. A regény abszolút mélypontja, mikor a fiú mindenki szeme láttára csókolózik a suli menő csajával, Mirandával, hogy megmutassa: melegnek lenni felvállalhatatlan dolog. Nincs mese, tettetni kell. Bár lehet nincs is mit: hiszen melegnek lenni néha átmeneti állapot, tudjuk meg az utolsó fejezetekből. Ennek örömére Carl Sylvie-val is smárol egyet a záró jelentben és megígéri neki, hogy mindig szeretni fogja.

Gyerekek, inkább nézzétek a Skins-t.

Melvin Burgess: Billy Elliot

Lee Hall forgatókönyvéből a több díjjal kitüntetett, itthon is ismert botrányíró, Melvin Burgess írt zseniális kisregényt.

A regény hőse, a tizenegy éves Billy egy észak-angliai bányászvárosban él kőmacsó apja és bátyja mellett. Titokban balettórákra jár, szabadidejében pedig a meleg haverjával lóg. Michael nem csak meleg, hanem transzvesztita is: otthon női ruhában és vastag sminkben jár-kel. Billy szerint „ő legalább mindig azt mondja, amit gondol. Mindig hű magához, meg hasonló”.

Bár kritikusok szeretik a művet (a filmet, a regényt és a musical-t) a maszkulinista felszabadító mozgalomhoz kötni és a heteroszexuális férfi megváltozott ideálját látni abban, ahogyan a kis Billy megtéríti a bányászközösséget, azért elég egyértelműek a mű szubtextuális rétegei. Nevezetesen: elég valószínű, hogy Billy is meleg. Ezt az is bizonyítja, hogy mikor a kis balerina, Debbie ki akar kezdeni vele, a fiú szabályosan menekül előle. Sem akkor, sem később nincs szó arról, hogy Billy-nek tetszene akárki. Michael-t viszont szereti:kézenfogva táncol vele, mikor fázik, benyúl a pólója alá, máskor hagyja, hogy kirúzsozza a száját és mielőtt elutazna Londonba, megcsókolja az arcát. Michael ott van Billy első nagy bemutatóján is, a balettintézet elvégzése után: és nem egy barátnő kiált be neki a közönségből, hanem ő.

Végre egy boldog befejezés. Szeretnénk még több ilyen kamaszkönyvet a polcra. Nem csak fordítást, de magyart is.

Megjelent a litera.hu irodalmi portálon

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.

Előző bejegyzés: