Interjú: Sven Nordqvist

Findusz mosoly Pettson arcán

Fotók: Valuska Gábor

LITERA

A kávézó előtt áll és dohánnyal tömi a pipáját. A tömeg közepén, elszigetelten és büszkén. Talán nem is erre jár gondolatban, hanem a dalarnai mezőkön vagy a svéd fenyvesek között. Olyan embernek tűnik, mint Pettson, a magának való, mogorva öreg gazda – jut eszembe és kicsit meg is ijedek. Az asztalnál próbálom oldani a feszültséget, de nagyon döcögősen halad a társalgás: Nordqvist úr nem szívesen beszél a művészetről és halálosan unja az irodalmat. Csak akkor érzi csak jól magát, ha a családjáról és kedvenc számítógépes játékairól mesélhet: ilyenkor felcsillan a szeme és úgy mosolyog, mint egy gyerek – vagy mint az a bizonyos zöld nadrágos macska. Sven Nordqvisttal beszélgetni olyan, mintha vendégségben lennék a pirosházas tanyán, Pettson és Findusz társaságában.

Ön nagyon népszerű szerző Magyarországon. Talán azért, mert régimódinak és kedvesnek tartják a mesekönyveit. Tiltakozna a nosztalgikus jelző ellen? 

Azt hiszem, nem igazán tehetem meg. A műveim az 1950-es években játszódnak, abban a korban, mikor én gyerek voltam. Ráadásul vidéken, ahová mindig vágytam, városi gyerekként. Néhány hetet töltöttem csak vidéken, nyaranként Dalarnában. És vágytam oda, abba a régimódi, békés világba. Ez azt hiszem, érezhető a könyveimen.

Most mégis Stockholmban él. 

Igen, a feleségem miatt, aki mindig is Stockholmban lakott. Mikor a gyerekek megszülettek, akkor vidékre költöztünk és azt nagyon élveztem. Tizenhét éven át úgy éltünk, mint Pettson és Findusz. A házunk is hasonlított az övékére. Hét éve, hogy visszajöttünk a fővárosba. Azóta sokat vagyok otthon. Néha elsétálok az Óvárosba vagy a Djurgården-be (a szigetre, ahol a skanzen és az állatkert van), de inkább szeretek otthon lenni. Főleg egyedül. Régen szerettem úton lenni, csak elindulni valahová és felfedezni a világot. Nagy álmom volt eljutni Amerikába. De most már nincs kedvem utazni, untat. Főleg, ha társasággal kell menni – a szocializáció nagyon fárasztó.

És képzeletben szeret utazni?

Igen, ez a munkámhoz tartozik, hogy úgy mondjam. Bár már ez is egyre nehezebben megy, ahogy öregszem. A Pettson és Findusz sorozatnál éreztem úgy már az utóbbi években, hogy csak ismétlem önmagam, ugyanazon a helyen járkálok körbe-körbe. Sokkal jobban szerettem csinálni a Hová tűnt a testvérem? című könyvet. Az egy igazi utazás volt. A munkamódszerem is más volt itt: előbb készültek a képek és utólag jött a szöveg. A szöveg miatt mindig is azt érzem, hogy nyomás alatt vagyok, keretek között kell alkotnom. Talán nem is kellene szöveg ehhez a könyvhöz. A képek pedig csak jöttek maguktól, sorban, egyikből alakult a másik, anélkül, hogy gondolkodtam volna azon, mi lesz ebből, hogy hová fogok eljutni.

Ez a szabadság érződik is a művön. Sőt, mintha ez a könyve kevésbé lenne nosztalgikus. Volt ebben valami koncepció? Rosszul idézni a múltat, játszani vele és eltúlozni a tényeket?

Nem, ez a Pettson-könyvekben is így volt, szeretem keverni a valóságosat a képzeletbelivel. Legfeljebb amott visszafogottabb voltam, nem engedtem annyira a fantasy csábításának.

Az álmai inspirálják önt?

Nem, nem emlékszem az álmaimra általában. Mindig józanul dolgozom. De mindig is vonzott az abszurd – akár ember alkotta tárgyakról, akár a természetről van szó. Escher és Carroll nagy hatással volt rám, az a kicsavart perspektíva, ahonnan ők látták a világot. De a leginkább a gyerekkori tárgyaim inspiráltak, a legtöbb kép a saját vízióm, az emlékeim és a képzeletem keveréke. Nem szeretem az idézéseket, nem az a típus vagyok, aki ilyesmivel játszik. A saját kis kacatjaimra utalok leginkább.

Az olyan tárgyaknak, amelyeknek a fejlődésben való hithez, a pozitivizmushoz van köze, mint mondjuk a léghajó vagy a tervező vonalzója, mintha elvenné az eredeti funkcióját és játékot csinálna belőlük. 

Nem szeretném ezeknek e tárgyaknak elvenni az értéküket, engem kifejezetten érdekelnek a felfedezések, az emberi elme találmányai. Ha arra gondol, ebben nincs semmi kultúrakritika vagy civilizációellenesség, ezek nem karikatúrák. Ez csak egy játék, amit élvezettel játszom. Igen, szeretek hétköznapi tárgyakból játékokat gyártani. És hatalmas gyűjtő vagyok. Amint egy doboz kiürül vagy egy masina eltörik, elkezdek kötődni a darabokhoz és pakolgatom őket. Egyszerűen jó rájuk nézni, őrzik az emlékeket, mint a fényképek. A lakásunk tele van limlommal – igen, olyan vagyok, mint Pettson.

De Pettsonnak nincs felesége. Volt ő szerelmes valaha?

Azt hiszem, igen. A könyvekben nincs erről szó. Sem nőkről, sem szerelemről, egyik művemben sem. Bár az egyik Pettson és Findusz rajzfilmből kiderül,  hogy Pettsonnak volt korábban néhány rövidebb kapcsolata nőkkel, de ezt a film írója találta ki. Én elfogadtam, mert tetszett az ötlet. De engem inkább az érdekelt, hogy egy apa és a fia kapcsolatáról írjak, nőkről nem igazán akartam soha. Ebben a kontextusban, ahol Pettson és Findusz elhelyezkedik, nincs szükség nőre, csak megbonyolítaná a dolgokat.

Pettson az egyedülálló apák hőse?

Nem tudom, talán lehet az. Mikor részt veszek építészeti workshop-okon Svédországban, gyakran jönnek oda hozzám egyedülálló apák és elmondják, hogy örülnek a könyveimnek, mert önmagukat látják benne. Pettson egyszerre apa és anya, nagyon gondoskodó és háztartást is vezet. És képes minderre egyedül, nincs szüksége senkire, akitől kikérje a véleményét vagy akit megkérne, hogy segítsen neki a munkában.

Ön is ilyen sokoldalú apaként?

(Felnevet.) Nagyon igyekszem! Mi a házasságunk kezdete óta mindenben osztozunk a feleségemmel. Minden nap más főz és más takarít, más segít a házi feladatban, más vigyáz a gyerekre. Törekszünk az egyenlőségre.

A Hová tűnt a testvérem?-ben van néhány házaspár. Feltűnt nekem, hogy a férjek mindig kisebbek, mint a feleségek. Egy helyen pedig a férfi elfér az asszony bevásárolótáskájában is. Tényleg egyenlőnek érzi a férfi-női szerepeket?
Nos, igaza van, nem mindig. Ahogy öregszem, észreveszem, hogy a feleségem egyre dominánsabb a kapcsolatban. Mindent ő szervez meg, ő irányít. És én sokszor ráhagyom a dolgokat, mert nekem már mindegy, hogyan alakulnak a dolgok, legyen igaza. Néha úgy érzem magam mellette, mintha a kosarában ülnék és ő vinne magával (nevet). De ez rendben van így, élvezi ő is.

A szereplőinek szinte kivétel nélkül van valami káros szenvedélye: látni a könyveiben cigarettát, szivart, sört, kávét. Volt valaki, aki kritizálta emiatt?

Hogy nem valók gyerekkönyvbe? Nem, de bele lehetne kötni.  Nem akarok álszent lenni, ezek az élet részei. Én is pipázom, rengeteget. A Hová tűnt a testvérem?-ben pedig külön funkciója volt a dohányfüstnek. Kiderül ugyanis, hogy ebből vannak a felhők, mivel az óriások pipáznak és szivaroznak az égben.

Egyéb függőség?

A számítógépes játékok! Nagyon szeretem a menedzsment játékokat és a szimulációs játékokat, amelyekben házakat és városokat kell építeni, mint például a Civilization vagy a SimsCity. Napokig el tudok lenni azzal, hogy birodalmakat építek.

Olvastam, hogy a kisebb fia is nagy játékfüggő.
Igen, de ő inkább a lövöldözős játékokat szereti. Egyébként pedig illusztrátornak készül, mangákat rajzol, most fejezte be a második könyvét. De még nem fedezte fel őt senki, inkább az interneten terjeszti a műveit. Egyébként otthon lakik még velünk, huszonhat éves. 

Mennyire vesz részt az irodalmi életben? Követi a kortárs eseményeket?

Nem, nem igazán. Tagja vagyok egy egyesületnek, ami összefogja a svéd szerzőket és illusztrátorokat, de nem nagyon szeretek már olvasni sem. Amióta a gyerekeim felnőttek, nem olvasok gyerekkönyveket. Akkor mindent megvettünk és a gyerekek mindig újabb és újabb könyveket akartak. Furcsa, hogy nem ragaszkodtak külön egyikhez sem, nem igényelték, hogy ugyanazokat olvassuk fel nekik, mindig új kalandokra vágytak.

Nem szeretek már olvasni, azt kell, hogy mondjam. De nagyon szeretem Pija Lindenbaumot. Egy környéken lakunk, gyakran találkozunk, egy nagyon szórakoztató ember. A könyveinek olyan friss a humora, ami nekem nagyon hiányzik a legtöbb kortárs szerzőtől, egészen különleges. És fontos dolgokat dolgoz fel, erre nagyon nagy szükség van, kirekesztés, sokszínűség, a mai társadalom problémái, amelyek már az óvodai kis társadalmakban is jelen vannak. És dehogynem olvasok, szeretem még Eva Lindström könyveit is (nevet). Ő sajnos nem olyan népszerű, talán túl nehéz és művészi ahhoz, viszont neki is elképesztő humorérzéke van. Azért mondtam, hogy nem olvasok, mert a mai svéd irodalom számomra unalmas. Legtöbbször inkább hallgatom a könyveket, régi klasszikusokat, fantasztikus irodalmat főleg, Tolkient, C. S. Lewist, zene helyett ezek szólnak, miközben rajzolok. Valahogy jobban oda tudok figyelni, ha hallom a könyvet. És talán lusta is lettem.

Mivel foglakozik, ha nem rajzol és nem ír?

Szeretem a régi épületeket. Építésznek tanultam és a mai napig szenvedélyesen szeretek régi házak között sétálni. Ez tetszik Budapestben is, ez a sok történelemmel, történetekkel teli épület. Szeretem a workshopot csinálni, barkácsolni és tervezni. Furcsa masinákat készíteni. Régi vágyam volt, hogy felépítsek egy teljes házat és ezt nemrég fejeztem be – természetesen egy régimódi vidéki házról van szó. És szerettem azt, mikor egy játszóházat építettük gyerekeknek. Ez még mindig megvan Stockholmban. Minden évben készítünk hozzá valami új játékot, már egyre nagyobb. Idén készül hozzá még egy minigolfpálya. Ezeket jobban szeretem most, mint a rajzolást. Korábban azt képzeltem, nem tudnék élni rajzolás nélkül. De mostanában elég, ha csak ehhez hasonló művek készülnek. Nem vágyok többre.

(A papírra mutat, ami végig a keze alatt volt a beszélgetés alatt. Egy kapu van rárajzolva, körbevéve indákkal és labdaformájú virágokkal. A virágok belsejében viszont villanykörte van. Mikor megkérdezem, hogy az enyém lehet-e a rajz, előbb úgy néz rám, mint az ugrásra kész Findusz. Aztán átnyújtja mégis és mosolyog. Findusz mosoly Pettson arcán. Fogom a kapumat és nagy sóhajjal kilépek a pirosházból.)

Megjelent a litera.hu irodalmi portálon

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.

Következő bejegyzés: