Peace & Love Festival

WAN2

book-0822

A hat napos Peace & Love Fesztivált Svédország egyik nyugis kis hippivárosában, Borlängében szervezik meg 1999 óta. Itt, a pirosházas mesefaluban, ahol zöld a fű és kék az ég, mókusok kajálnak a parkban, dalarnai lovacskák ugrándoznak a kirakatokban és mindenki a Gyárról kezd el beszélni előbb-utóbb, az idetévedőnek máshoz sincs kedve öt perc után, mint egy mocskos nagy bulihoz.

book-0711Persze a béke és szeretet jegyében megálmodott izén ez is csak mértékkel és hiperszuper szervezetten lehetséges. Az egész város területén egyenruhások járőröznek, vannak kordonos labirintusok, tapizások és táskarámolások is dögivel, a koncerteken pedig kulacsos személyzet locsol szájba, akár kéred, akár nem. A sátorfelállításoknál megbízott neonmellényesek irányítanak: megmondják, hová pakolhatsz, aztán mésszel körberajzolják a területedet. Hányni senkit nem láttunk, és hogy őszinte legyek, részeget se nagyon. Az ingyen vízen és gyenge sörön kívül ugyanis más nem igen volt: három és fél százalékosnál nagyobb alkoholtartalmú italt tényleg nem lehetett kapni sehol, az állami piaboltot, a Systembolaget-et pedig nem találtuk sehol. Szelektív szeméthajigálás, álszent Greenpeace-workshopok és aktivista költőpalánták felolvasó délutánja viszont volt dögivel. Állítólag.

book-081A Peace & Love egyébként a Hultsfred után a legnagyobb svéd fesztivál, idén napi 25.000 látogatóval. A hagyományőrző svéd metálzenekarokon kívül (In Flames, Opeth, Dark Tranquillity, stb) szerencsére voltak igazi helyi finomságok is: brutális volt a gyerekkori traumáit feldolgozó Alice in Videoland electrohorror show-ja, csak úgy hűháztunk a coldplay-esen profi, letisztult liftrockot játszó Kent számaitól, és tetszett a melodramatikus powerpop-ot játszó Billie the Vision and the Dancers nevű multikulti társulás is. Idén fellépett még a nagy svéd rajongótáborral rendelkező Sex Pistols, a focimeccs hangulatú koncertet nyomó Manu Chao, a felejthető indie-izé The Wombats, és az egyébként tősgyökeres borlänge-i kócos fej + tornacsuka műfajban utazó kellemes kis gitárzenekar, a Mando Diao. Akik miatt pedig igazából jöttünk: itt volt a hátborzongató chipzenét játszó Crystal Castles, az akkor is szexi és akkor is nu-rave Cansei De Ser Sexy és az élőben még varázslatosabb neofolk díva, Martha Wainwright.

book-092MARTHA WAINWRIGHT

Martha igazi P&L-os bulit vezényelt. A csütörtök délutáni ragyogó napsütésben csak úgy fénylettek a szőke buksik, az embersorok lágyan ringatóztak, sóhajtozás és mosolygás mindenfelé. Martha Wainwright költészete egyszerű, mint a föld: „There’s cow shit in your brain and love in your heart” – ez az idill pedig közel áll az itteni dalarnaiakhoz. Hát és tényleg milyen szép is ez. A bátyótól, Rufustól azért érezhetően tanult egy kis arisztokratikus-flegma affektáltságot is: tud ő is áriásan hanglebegtetni és kényeseket nyújtani és félárbócos szemhéjakkal dögös-butcheresen pillogni. Mégis megbocsájtható neki minden, mert ahogy elkezd énekelni, az emberek tömegpszichózisba esnek és kollektívan úgy érzik, hogy ami most történik velük, annak valami legjobbhoz van köze a világon és hogy részesei egy egész különleges legendának.

book-261CRYSTAL CASTLES

Egy papír-írószer kereskedés és egy szökőkutas-lombosfás tér közé felépített miniszínpad előtt vártuk a torontoi chiptune/noise/spacepunk (vagy ahogy ők nevezik magukat rövidebben: trash) bandát, körülbelül 100-150-en (a többiek mentségére legyen mondva: a nagyobbik színpadon még tartott a helyi kedvenc, a Kent koncertje). A körülmények azonban nem zavartak senkit, különösen a katolikus iskolás-pulcsit viselő Alice-t és a borostás-kapucnis Ethan-t nem. Pontban hajnali egykor elkezdett dübörögni az Atari-hangkártyás brutálszinti és már robbant is torzítva az Alice Practice, majd a Knights és a Xxzxcuzx Me, a három legtempósabb és legzajosabb szám. A pixelrakétás 8-bit prüttyögéstől majd’ felrobbantak a környező panelházak, a 45 kilós kis Alice Glass pedig, akiben egyszerre van meg a (szintén torontoi) Peaches, Karen O és Hugo Chávez orbitális dühe az oldalsó színpadállvány tetejéről úgy üvöltött a közönségbe, mintha egy commodore64-es tankkal szeretne kinyírni bennünket. Volt fetrengés, ugrálás és púpos háttal kúszás is rendesen. Az első sorban, ahol álltam, majd’ beszakadt a kordonkerítés, a kislányok menekülni akartak hátra, de a tömeg nem engedett, közben pedig a kulacsos személyzet zombinyugival nyújtogatta a palackokat az első sornak és furcsa mód még akkor sem rebbent meg a szemöldökük, mikor az Untrust Us alatt a sikítva hörgő Alice a dobfelszerelést kezdte el tiszta erejéből rugdosni és a fotósokat kis híján fellökve berontott az árokba, hogy beboruljon a rajongók közé, hogy mint egy mérgezett űrlény, szétporladjon a karjaik között. Az a kevés ember, aki itt volt, mind szarrá izzadva és totál agytisztulva végezte: mintha egy turbófokozatra állított svéd szaunából jöttünk volna ki. Béke és szeretet, haha – a Crystal Castles tudja, hogy ahhoz előbb rombolni kell.

Megjelent a Wan2 2008/10. számában

A kemping

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.

Következő bejegyzés: