Elkendőzött világok és rémálomszövés

LITERA

1382164_867562993268859_6227607898101653958_n

Joshua Hoffine képe

Nos, nem minden Könyvhét a jó gyerekolvasmányok ünnepe: idén úgy döntöttem, bemutatom a nem túl izgalmasra sikerült, a hiányérzetet keltő és a katasztrofális darabokat is.

B1355885Ha össze kellene foglalni, mitől lesz igazán rossz egy gyerekkönyv, lelkesen ajánlanám G. Szász Ilona új képeskönyvét, az Álomszövő Pendulát (Naphegy Kiadó), amelyen keresztül több szempontból is megvizsgálhatjuk, hogyan kell mesét írni hatalmas melléfogásokkal. A szerző egyébként már az első könyvével, a Mindentvarró tűvel (General Press, 2000) is kijelölte önnön helyét a kortárs gyerekirodalom szövetén: kitűnt, hogy sem tartalmilag, sem formailag nem kíván kapcsolódni az elmúlt évtizedekben lezajlott esztétikai vagy eszmei változásokhoz, nem foglalkoztatja, milyen elváráshorizonttal rendelkeznek a kétezres évek gyerekei, viszont van egy jól körülhatárolható saját univerzuma, ami leginkább a népszínművek, az operettek vagy a feledhetőbb Krúdy-regények világát imitálja, és ahol meglehetősen visszásak az erkölcsök. Pedig az erkölcsi nevelésre kifejezetten ügyelni szeretne az író: már az első mondat rémisztően didaktikus (“Ha most azonnal nem bújtok be a dunyha alá, hanem tovább rosszalkodtok…”), és hogy előre lelőjem a poént, elárulom, hogy befejezésül is kapunk egy klasszikus, zsákos emberes riogatást. Mindezt parodisztikus jelleg és kikacsintó reflexió nélkül, hiszen mint mondtam, G. Szász Ilona művei mellőzik az efféle posztmodern huncutságokat. Van viszont ehelyett rengeteg kispolgári klisé: a mesebeli városban, Palotáson kofáktól és kurjongató, fütyörésző mesterektől hangos az utca, a gyerekek lufival a kézben kacagnak, a pékségből pedig fahéjas kalács illata száll, de mindez a fantáziátlanság még nem is fájna annyira, ha az idill bemutatásakor nem az lenne a csúcspont, hogy a “becsületes munkát” végző emberek a fényűző Promenádon nézegetik a francia kalapokat meg a drága, kézzel készült cipőket. Szegedi Katalin illusztrációin keresztül is láthatjuk, hogy jómódú, előkelő, nádszál vékony, fehér emberekről van szó, ők itt a főhősök (ha már itt tartunk: hol vannak a felnőtt, kerekdedebb Lenkák és a szemüveges, csúnyácska Palkók? Miért csak a problémaközpontú képeskönyvekben látunk sokszínű társadalmat Szegedi Katalinnál?); de az ideális társadalom szélére azért ellensúlyként odahelyezett a szerző olyan karaktereket is, mint Kázmér úr, “a város piperkőce, aki a rossz nyelvek szerint annyit foglalkozott a külsejével, akár egy nőszemély” (ugye látjuk, hogyan lehet egy kalap alatt homofób és szexista is az ábrázolás?), és az úgynevezett “onnan jöttek”, akik a város határán élnek szegényesen, lyukas a lavóruk, rendetlen a házuk, esténként lopni járnak a bezárt piacra, és “olykor” tiszta vizet is visznek haza maguknak a kútról (teljesen korrekt ez a cigányábrázolás, nem?). A mese logikája szerint azonban a legszomorúbb tulajdonságuk mégsem az, hogy élősködnek a tiszta és becsületes polgárokon, hanem hogy lelkileg is szegényesek, ugyanis, ők még álmodni sem szoktak. Nem úgy a város többi lakója (akiknek területét, elvégre ők a felsőbbrendű kiválasztottak, “mintha maga az Úristen tartaná a tenyerén”): a beszédes nevű Álomrabló Markoláb ugyanis egyszer fogja és ellopja az álmaikat. Markoláb egyébként valószínűleg nem a városból származik, mert kövér, ápolatlan, és mint megtudjuk, “alapvetően gyáva” is.

11206098_10155477906220542_2700066599855531315_n

Szegedi Katalin illusztrációja Álomrabló Markolábról

És a legszebb logikai csavarok még csak most jönnek: kiderül, hogy az álmokat valójában egy jóságos tündérvénkiasszony szövi az embereknek, aki ezt el is árulja történetünk főszereplőjének, a kalapokat készítő Pendulának. Hogy helyreálljon a rend és a szomorúvá, nyűgössé vált városlakók visszaszerezzék az álmaikat, Pendula felkerekedik (ami azt jelenti, hogy hazáig követi az idős nénit), és segít neki új álmokat szőni (nem vicc: fülemüle éjjeli énekétől kicsordult, harmattá váló könnyből és csillagokat ragyogtató kacagásból!) A “Tudod, kislányom…” kezdetű bölcsességek elhangzása közben (amelyek annyira közhelyesek és unalmasak, hogy nem idézném őket) pedig véletlenül kiderül az is, hogy miért lett Markoláb gonosz: mert neki nincsenek álmai (a következtetést nem vonja le egyik ábrándos tekintetű szereplő sem, pedig egyértelmű: a tündérasszony nem gondoskodott számára álomról, tehát a fő gonosz tulajdonképpen ő!) Pendula aztán megsajnálja az álomrablót, és sző neki is álmokat: de érthetetlen okból olyan színeket használ, mint “sárga az irigység” és “kék, az idő” (?) színe. Szóval megint csak jól kitolnak szegény Markolábbal, aki nem elég, hogy ezek után még álmában is irigykedni fog másokra, de a becsületesnek nevezett kéményseprő még világgá is zavarja. De így legalább újra boldogan élhetnek a divatért bolonduló lakók (amint visszakapják az álmaikat, mindenki rohan a központba, és színes kalapokat meg cipőket vásárol), és miután a képtelen jólétüknek köszönhetően vittek egy kis kóstolót (!) a városszéli putriban élő szutykoknak, elmennek cirkuszba is. Ez egy remek dramaturgiai alkalom arra, hogy még egy kis ízelítőt kapjunk állatkínzásból is: “Leopold, az állatidomár, az ostorát pattogtatva oldalára fektette az oroszlánt, és fél lábával diadalmasan a nyakára lépett”. A borzalmak egyik feléről pedig még be sem számoltam: vannak versbetétek is, amelyekben annyi a kínrím és az elszámolt szótagszámú sor, hogy azt olvasni is kín, de felolvasva egyenesen bántó (próbálják meg: “A fogam csattog, a kezem láb, / A nevem Álomrabló Markoláb!”, “A bendőm feneketlen fekete lyuk, / Befallak, mielőtt így szólnál: mukk!”, “Ez a Fülemüle éjszakája: / a hold ezüstös fátyla / vékony pókhálóként / terül a világra”). Tovább is lehetne még elemezni a mesét aszerint, mennyire inkoherens a világképe (egyrészt minden városlakó templomba jár, van itt Úristen, Szent Péter és a happy endben angyalkák is felbukkannak a nem tudni honnan előhalászott Micimackó mellett, egyúttal mind hedonisták, anyagiasak, babonásak és még a közülük kiemelkedő főhősnő, Pendula is elitista, kirekesztő, sőt, gonosz). És beszélhetnénk még arról is, vajon tényleg a 10 év alattiaknak íródnak-e G. Szász Ilona meséi, vagy inkább a régi, politikailag még nem korrekt időkbe nosztalgiázva visszavágyódó felnőtteknek, akik képesek harmatcseppből álmot varázsló könnycseppeket hullatni, ha szép, szalagos, virágos és madárfészkes kalapokról nézegetnek képeket.

Ehelyett inkább ajánlanék néhány olyan könyvet, amit érdemes levenni a könyvesbolti polcról!

3abf51df05b23d324a0e0f763a62e60b

Dániel András például olyannyira igyekszik kerülni mindent, ami közhelyes, hamis, negédes és ismétlődő, hogy harmadik kufli-könyvének, a Szerintem mindenki legyen kufli!-nak az első bekezdésében amiatt panaszkodik az egyik szereplő, hogy már iszonyúan unja, hogy mindig ugyanúgy kezdődnek a történeteik. Aztán a kuflik (akik egyébként külsőre karikás szemű barbákhoz, természetüket illetően pedig a Négyszögletű Kerekerdő lakóira hasonlítanak nagy vonalakban), ki is fejtik, mi a nagy probléma: az, hogy minden sztori elején ugyanúgy heverésznek, aztán egyszer csak történik valami, majd megoldódik a konfliktus, és ismét helyreáll a rend. Szemlélődésükből az zökkenti ki őket, hogy újfent elkezd történni velük valami (meghívót hoz nekik egy lókutya), és mielőtt eszmélnének, máris elmerülnek az újabb kuflikalandokban, ahogy jó eséllyel az olvasók is.

01kufli02

Nem nehéz belefeledkezni Dániel világába: bár ahogy arra ő maga is önreflektál, az egymásra épülő mesei szüzséelemek korlátok közé szorítják, de ezekre a korlátokra láthatóan neki nagyon is szüksége is van, hogy tudjon velük játszani. A szöveg és az illusztráció is részt vesz ebben a felszabadító dekonstrukcióban: a narrátor újra és újra kiszól, emlékeztetve arra, hogy épp egy fiktív valóságban járunk, és kizökkentenek a szöveg ellen fel-fellázadó rajzok is, amelyek pimaszul párhuzamos mellékszálakat alkotnak. Láttuk már ezt Dániel Andrásnál korábban is, és működik még most is: de a szerző formabontó foglalkoztatókönyve, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (Pagony, 2014) után (aminek oldalai tele voltak kreatív felfedezni-, megtalálni-, összeszámolni-, és kiegészítenivalóval), nehéz felmutatni valami még kirobbanóbbat.

Joshua Hoffine képe

Részlet a Mit keresett Jakab az ágy alatt? című könyvből

Tudják ezt a kuflik is, akik kicsit unják már a saját sztorijaikat: és a kötetben szereplő két történetet nem is a cselekmények teszik olyan különlegessé (amelyet most épp emiatt nem is szeretnék ismertetni), hanem a mesei kliséket kigúnyoló sorok és képek, maga a vérfrissítés végigkövetése, látványa, amit, hogy még fergetegesebb legyen a játék és hogy még távolabbi perspektívából lássuk a folyamatot, a szövegből hivatalosan kihagyott, de az illusztrációban szemtelenül megjelenő kis mellékszereplők piszkálódva vagy épp értetlenkedve folyamatosan kommentálnak. Ezt a játékot nézni és aktív felfedezőként részt venni benne, még mindig élvezetes, de a könyvet befejezve mégis marad bennem egy kis hiányérzet – talán a sorozat negyedik része majd megszünteti ezt, valamilyen újabb formabontó meglepetéssel.

anyat-megoperaltak-webSzintén a humor és a játékosság segít Tóth Krisztina óvodáskorú főhősnőjének megbirkózni az Anyát megoperálták című történetben (Móra). A kislány anyukájának mellrákja van, és bár a családot először nagyon lesújtja a hír, könnyeket csak egyetlenegy illusztráción látunk: amikor a nagymama pityereg, de hát, mint kiderül, ő ilyen, “a filmeken is tud sírni”. Tóth Krisztina a tőle megszokott módon, tehát szépítés és hamis érzelgés nélkül, nem derűsen, de józanul, nem fergeteges humorral, de finom, szorongással átitatott szellemességgel mutatja be az óvodás szemén keresztül azt a néhány hónapot, ami a diagnózis felállításától a műtéten és a kemoterápián át a gyógyulásig és a plasztikai helyreállításig vezet. A vicceken azért nem fogunk nagyokat kacarászni: a két fő poén az, amikor a kislány nem érti, hogy a rák hogy mehetett bele anyába, mikor nem is nyaraltak tavaly a tengernél, a másik meg az, amikor azt gondolja, hogy az operáció során operaénekesek kiabálnak majd az anyukájával. Olvastunk már ennél eredetibb (és merészebb) kórházi szellemességeket is John Greennél, Jesse Andrews-nál vagy Jenny Downhamnál, akik elindították az ún. Sick Lit-járványt (már bocsánat a gyenge szóviccért), és az sem túl vicces, hogy a kislány próbálgatja, hogy melyik parókában mutat legcsinosabban (és ezt nem én mondom, hanem az anyja, aki rászól, mikor meglátja, hogy mit csinál).

Sick Lit-klasszikusok

Sick Lit-klasszikusok

A humornál felszabadítóbb ereje van viszont Hitka Viktória illusztrációinak (aki maga is fiatalon vesztette el az édesanyját): a 35. oldalon szereplő, leoperált mellű anyuka képe úgy ég be a retinába, mint egy ikon (“a kendőzetlen igazság képe”, ahogy Szilágyi Ákos fogalmazott az ikonokkal kapcsolatban): glóriával körülvéve, Szűz Mária ábrázolásainak modorában, kezét a szíve fölé helyezve mutatja meg a sebét – csak Jézus lángoló, töviskoronás szíve helyett itt egy ötöltéses vágás emlékeztet a személyes passióra. A kép akár provokatív vagy szentimentális is lehetne, de a mellette szereplő szöveg nem engedi, hogy ilyen egyszerűen értelmezzük a látványt: “Anya feljebb húzta a hálóingét, és az egyik oldalon kerek volt a cicije, a másikon meg félig horpadt, mint a homokvár, ha valaki belelépett cipővel”. Ez a szöveg legkarcosabb, legőszintébb és legértékesebb része – de mivel a könyv célja nem az volt, hogy elkísérje a rákkal vagy más ijesztő nehézséggel küzdő gyereket a sötétbe, hanem az, hogy ha kell, “menekülőútként” szolgáljon, mikor a családra nyomás nehezedik, és “a gyerek inkább kicsit kicsekkolna” (idézet az illusztrátortól innen), ennél tovább nem merészkedünk. Ahogy azt a kiadó, a szerző és az illusztrátor is hangsúlyozta több fórumon: a könyvnek az is célja, hogy megnyissa a párbeszédet a családokban az olyan, tabunak számító témákról, mint amilyen a rák. Én csak egy dolgot fájlalok, ha már ez a választott beszédtéma: azt, hogy a rák esetleges halálos kimeneteléről egy fél mondat sem esik, mert ez a hiány sajnos az elhallgatás kultúráját támogatja. A WHO jelentése szerint Magyarországon százezer lakosra vetítve évente 165,2 nő és 316,1 férfi hal meg rák következtében, ami azt jelenti, hogy a megbetegedések közül ez a második leggyakoribb halálok. Nem azt bánom, hogy nem halt meg a kislány anyukája, sőt, bizonyos értelemben nagyon is üdítő, hogy a sick-lit irodalmi hagyományait megszegve minden szereplő életben marad a történet végén, de a rákról beszélni a halál lehetőségének letagadásával épp a tabu jellegét erősíti, és mivel nem teljesen őszinte a kommunikáció, ez, az alapvetően jó szándék ellenére csak újabb szorongást kelt.

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.

Következő bejegyzés: