Egy ágyban az ellenséggel: esti mesék alkohollal, a Gestapóval és a halállal

LITERA

Screen Shot 2015-10-07 at 10.54.55

Laure Fauvel képe

Ha az idei Fesztivál gyerekkönyveinek fülszövegeit nézegetjük, egy szavunk sem lehet panaszra: egyre merészebb és izgalmasabb a témaválasztás, remek hazai szerzők találtak egymásra remek hazai illusztrátorokkal, és még egy friss Nobel-díjas mesekönyve is megjelent fordításban. A fülszövegeken túlra néztünk, hogy lássuk, tényleg olyan forradalmi újdonságokról van-e szó.

amutermegadzsinnek_boritoLegjobban Elekes Dóra könyvét vártam (A muter meg a dzsinnek, Csimota Könyvkiadó), aki egy olyan ellenséget idézett meg, ami kortárs felnőttirodalmunkat már jócskán átitatta, de gyerekirodalmunkban még csak most merészkedünk a közelébe: a tízéves elbeszélő kislánynak ugyanis az édesanyja alkoholizmusával kell megküzdenie. Aki olvas angol nyelvű gyerekkönyveket is, vagy kapott már ajánlott irodalmi listát az Anonim Alkoholistáktól esetleg az Al-Anon Családi Csoporttól (ahová az alkoholisták hozzátartozói és barátai járnak), az találkozhatott már olyan, 13 év alattiakat célzó művel, aminek ez a függőség a fő témája. Ezek a gyerekeknek szánt önsegítők a hetvenes években voltak igazán népszerűek, és vannak köztük szájbarágós, kvázi-dialógus formában megírt könyvecskék (mint például a What’s „Drunk”, Mama?, ami egy szentimentális tájékoztató beszélgetés dokumentuma egy ijesztően illusztrált kislány és az Anonim Alkoholistákhoz járó anyukája között), akkurátusan lektorált foglalkoztató füzetek (Jill Hasting: An Elephant in the Living Room, aminek kerettörténete meglepő módon egy elefánt alakú metaforáról szól, amit a család némán kerülget a nappaliban) és melodrámai képeskönyvek is (például Penny Jones kihagyhatatlan klasszikusa, a The Brown Bottle, ami egy alkoholista hernyóról szól: szerencsétlen beköltözik egy barna üvegbe, ahol úgy érzi, varázslatos dolgok történnek vele, de végül a függősége tragédiához vezet, mert a májkárosodása a harmadik, már visszafordíthatatlan stádiumba ér, és májzsugor következtében elpusztul).

alanon1
worst secret3

worst secret2

Részletek a What’s „Drunk”, Mama? című könyvből

Ahogy az a felsorolásból is kitűnik, még a téma legismertebb világgyerekirodalmi értőinek sem igazán sikerül jó érzékkel és szépirodalmi igényességgel feldolgozni az alkoholt, bármilyen jó szándék is vezeti őket. Elekes szerencsénkre három remek tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek segítenek elkerülni a jellegzetes hibákat: ismerősen mozog a komor és kétségbeejtő tájakon, így el mer merészkedni a szeszgőztől sötét területekre is; van humora, ami visszatartja őt attól, hogy szentimentális és patetikus hangot üssön meg; és nem utolsósorban tud írni, méghozzá zsigerből és zsigerekbe hatolóan. Az elbeszélője egy tíz éves kislány, akit egyedül nevel az anyja, bár pontosabb lenne, ha azt mondanánk: aki egyedül nevelkedik a muterja mellett. A narrátor ugyanis egyszer sem használja az anya szót: bár ő a központi figura, az alkoholból előbújó dzsinnjeivel, a mulatságosnak nevezett, de rémisztő kalandjaival (a nőt néha, amikor a billegős magas sarkúját viseli, az autók kerülgetik az utcán, máskor meg öntudatlan állapotban elindul egyedül a városban, és senki nem tudja, merre lehet), ebből a sztoriból mégis hiányzik az anya. Már az első, tündérmesékre hajazó mondatból kiderül, hogy „elrabolták a dzsinnek a mutert”: ez a kezdeti hiányállapot, amit a mesékben a hősnek meg kell szüntetnie, a kár, amit orvosolni kell. A dzsinnekkel viszont nem könnyű felvenni a harcot, mert ezek nem az Óperenciás tengeren túl, de még csak nem is a főszereplőnk lelkében kísértenek, hanem egy elérhetetlen, megközelíthetetlen területen: a Másikban.

amutermegadzsinnek_04-500x390

Kun Fruzsina illusztrációja

A kislány nem is próbál az anyja helyett megküzdeni a démoni lényekkel: egyedüli megoldást abban lát, hogy hosszú, hömpölygő, egzaltált mondatokban próbálja szépíteni a történetet, túl hangos nevetésekkel és mulatságosnak szánt beszámolókkal takargatni a nyilvánvalót, fordulatos és mívesen elbeszélt mesébe eufemizálni a horrort, amit éppen él. Zseniálisan eltalált ez a hang: hiteles, mert egy traumatizált helyzetben általában valahogy így érzékeli a világot a gyerek (egyébként egy felnőtt is), fojtogató, mert egészen közelről tapasztaljuk, hogyan igyekszik elfogadhatóvá, otthonossá tenni a helyzetet az elbeszélőnk (a kislány mentegeti az anyukáját, viccesnek, erősnek és ügyesnek nevezi, a részeg periódusokról pedig úgy beszél, mintha azok csodálatos, különleges átváltozások lennének), és mindeközben nem csak sajnáljuk a gyereket (aki, ahogy az lenni szokott alkoholisták hozzátartozói esetében, önmagát vádolja és bünteti a kialakult helyzetért – és borotvával vagdossa magát), de fel is nézünk rá, mert a maga módján tényleg egy hős, aki sajátos (és néha önpusztító) eszközökkel, de vigyáz arra, hogy helyreálljon (magában) a rend (gördeszkázni megy, hogy kitisztuljon a feje, filctollakat olvaszt meg a villanykörtén, mert az illata megnyugtató, és arról álmodozik a buszon, hogy hazáig követ másokat, segít nekik főzni és náluk vacsorázik). És mivel a történet jelenideje a trauma stádiuma, a befejezés is ehhez illik: mint az általam ismert legszebb, alkoholista szülő-tematikájú ifjúsági regényben (Siobhan Dowd: Éles és gyors sikoly), a klasszikus feloldás és előíró jellegű, tanulságos megoldás helyett (ami mindig a szülő megfelelő döntésén múlik, tehát nem a főszereplő felelősségi körébe tartozik és nem az ő érdeme), itt is egy kamaszkor előtt álló, szorongó, de elszigeteltségében már a szabadságra készülő, ébredező hőstől búcsúzunk el.

Catherine Certitude_cover.inddA szülő rossz döntéseinek súlyát cipeli egy másik, most megjelent gyerekkönyv főszereplője, Catherine is (Patrick Modiano: Catherine Certitude, Móra Kiadó). A francia szerző 2014-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, minekutána nálunk is sorban jelennek meg korábbi művei (több mint harminc eddigi munkájából három jött ki nálunk 2014 előtt, de nem csak itthon van ez így: Modianót eddig Franciaországon kívül jóformán sehol nem ismerték, az életmű nagy része még angolul sem jelent meg). Az alig nyolcvan oldalas képes történet még 1988-ban született, és ha nem tudunk sokat az író életéről, vagy nem olvastuk a felnőtteknek szánt regényeit, akkor meglehetősen semmilyennek tűnik. Catherine egy szemüveges kislány, aki Párizsban nőtt fel, szintén szemüveges apja mellett, akivel élvezik, hogy két világban élhetnek egyszerre: ha leveszik a lencséit, akkor minden elmosódik körülöttük, és olyannak képzelhetik a dolgokat, ahogyan szeretnék, de ha fenn van a szemüveg, akkor kénytelenek szembenézni a valósággal (fontos zárójeles gondolat: amelyet ők, vagy inkább jobbára apuka teremtett köréjük). A kislány balettozni is csak azért jár a majdnem-mindent tudó elbeszélő szerint, mert szeret elemelkedni a való élettől (és ő már csak tudja, elvégre a felnőtt korú Catherine meséli nekünk a Vichy-kormány idején, tehát valamikor 1940 és 1944 között játszódó történetet). A sztori központi kérdése az, vajon mit csinál a papa, miért használ álnevet, mivel keresi a pénzét, és hogyan mentette őt meg a titkára az anyagi csődtől. Nem azok a klasszikus gyerekirodalmi kérdések, na: ahogy az sem, vajon a mama, aki színésznő, miért nincs velük, miért él New Yorkban, és hogyhogy egyszer csak kiköltöznek hozzá mégis. Rejtély jön rejtély után, de mivel nem egy gyerekkrimiről van szó, hanem egy hamisan nosztalgiázó, a múlt vállalhatatlan területeit elmosni próbáló, Jean-Jacques Sempé pasztelles illusztrációi között lebegtetett önéletrajzi jellegű elbeszélésről, ezért nyomozásról és válaszokról szó sincs. A rövidebb-hosszabb, egymást gyakran összefüggéstelenül követő, viszont minden esetben unalmasan és érzések nélkül megírt emlékfoszlányokból megtudjuk, hogy a papa előkelő partikra jár, ahol gazdag arisztokratának tetteti magát, sznob balettiskolába járatja a lányát, akiről nem tudunk meg semmit, azon kívül, hogy szereti néha levenni a szemüvegét, és látjuk, hogyan telnek unalmas napjaik az vasredőnyös üzlet titokzatos csomagjai közt, a Chabrol utcai étteremben és a Maubeuge utcai balettiskolában, ahol a tanár szintén álomvilágban él, vagy ki tudja, tán rejtőzködik, mindenesetre orosz akcentussal igyekszik beszélni, miközben tősgyökeres francia. Nem tudjuk, kikről olvasunk, hogy honnan hová tartanak és miért, de mindez valószínűleg nem is érdekli a gyereket, akinek felolvassuk, és ennek talán az az oka, hogy Modiano nem is nekik írta a történetet – hanem magának, ahogy azt a szerzőt kutató irodalomtörténészek is megállapították már, sőt, erről maga a Nobel-díjas író is vallott a France Todaynek adott interjújában („Minden művem befejezése után úgy érzem, sikerült tisztára mosnom a múltat. Pedig tudom, hogy aztán úgyis visszatérek még a régmúltamhoz, mert minden apró részlet egy-egy darab belőlem.”).

modiano

Patrick Modiano

Csak édesapja halála után, 1977-ben tudta meg, hogy bár a férfi zsidó származású volt, a megszállás ideje alatt együttműködött a francia Gestapóval: ez az irodalmi munkásságban is visszafordíthatatlan változást hozott, azóta mániákusan csak ezzel a témával foglalkozik, és miközben kíméletlenül tárja fel a történelem és az emberi lélek legsötétebb területeit, egyszersmind igyekszik megbocsátani és domesztikálni is a bűnöket. A többi művéhez hasonlóan szintén önéletrajzi jellegű Catherine Certitude-ben így lesz az apukából szerethetően bogaras és rejtélyes, romantizált hős, Modianóból pedig a valóságtól elrugaszkodott balerina. Mindez akár még bizarr módon élvezhető is lenne, de a megformálatlan karakterek közhelyes, komolykodó elmélkedései és érdektelen „kalandjai” unalmas, elégikusan elomló stílusban előadva inkább fárasztóak és (bármennyire is az emlékezés fontosságáról szólnak) felejthetőek.

covers_341848Ha már filozofikus és elégikus könyvre vágyik az ember, akkor inkább válassza Szabó T. Anna ifjúsági kisregényét, a Senki madarát (a Magvető Könyvkiadó és a Vivandra Kiadó közös kiadása), ami számomra a legnagyobb meglepetést okozta a mostani könyvfesztiválos felhozatalból. Amikor először hallottam róla, hogy Patrick Ness után műfordítója, a József Attila-díjas költő és drámaíró Szabó T. Anna is feldolgozza A daru halála című japán tündérmesét, nem gondoltam, hogy rajongani fogok a könyvért (már csak azért sem, mert A daruasszony című Ness-regényt nem is igazán szerettem). Az első bekezdések után viszont már szerelmes voltam: nem csak Tátosba, a juhászfiúba, aki az emberi világtól elszakadva él a pusztában a kutyájával, a természet nyelvén beszél, látja a halottakat és furulyaszóval gyógyít, hanem ebbe a finom, sűrű, érett és friss atmoszférájú világba, amelyet Rofusz Kinga illusztrációi csak még élőbbé teremtenek. Egy romantika korabeli prózában éreztem magam, valahol a tizenkilencedik században megálmodott, idilli, balladáktól terhes levegőjű kietlenségben, egy lírai ifjúsági kisregényben, amit írhatott volna akár az idős Arany János is, és mégsem volt az a gyanúm, hogy most épp valami magyarkodó mítoszteremtő kísérletnek vagyok tanúja, már csak azért sem, mert a Senki madarát a japán mesén túl Nemes Nagy Ágnes keleti meséje, Az aranyecset és a kortárs francia festő, Fabienne Verdier munkái is ihlették, tehát egy igazi multikulturális gyökerű szövegről van szó.

Chan_1900px-1400x905

Fabienne Verdier: Chan, 1999

Hogy még színesebb legyen a kép: Tátos igazi zen gondolkodó is, aki olyan mantrával nyugtatja magát például, hogy „Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni.” Az emberek társaságát kerüli, mert ahol túl nagy teret kap az ego, és ahol a gondolkodás és a beszéd fontosabb kommunikációs forma, mint a dallam, a tánc és az érintés, ott elterelődik a figyelem a lényegről. Nem csoda, hogy ez a természetért rajongó pusztai hippi végül egy daruba lesz szerelmes – bár amikor az átváltozik emberré, el is kezdősnek a bonyodalmak szegény megvilágosult Tátos életében. Az első szerelem felemeli, de ki is zökkenti: bár addig nem akart uralkodni a természeten és tiszteletben tartotta a határokat, most birtokolni akar, és miután beköltözik a kunyhójába a lánnyá változott madár, még a pusztát és a gyógyítást is hanyagolja.

187_daru_tnca

Rofusz Kinga illusztrációja

A darulány festeni akar, hogy az eladott képekből meg tudjanak élni, de csak úgy képes alkotni, magyarázza Tátosnak, ha elvonulhat – és ahogy a japán mesében és Ness regényében is történt, természetesen nem tudja betartani főhősünk a Kékszakállú-szabályt, követi a lányt, kilesi, hogyan dolgozik, nem engedi, hogy titkai maradjanak előtte. A történet ugyanúgy a személyes szabadságról, az alkotás természetéről, a szerelem sötét, birtokló oldaláról és a végső elengedésről szól, mint a korábbi meseátiratok, de a Senki madara mégis több, mint az előbbiek – elmélyültebb, feszesebben szerkesztett és olyan Weöres Sándor-i mondatokkal van tele, amelyeket szívesen kigyűjt az ember, hogy majd idézze, amikor szerelemtől, szakítástól, halálfélelemtől vagy valaki elvesztésétől fáj az élete. És mi másért lehetne jó egy ifjúsági könyv, ha nem ezért?

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.