Az élet peremére űzve

KÖNYVJELZŐ

600full-niels-schneider

Illusztráció: Jelenet a Képzelt szerelmek című filmből

Meg Rosoff azután kezdte el írni első regényét, hogy rajongva szeretett húga mellrákban meghalt. Túl a negyvenen, de mégis kamasz lélekkel azóta is ontja magából a regényeket, és ezzel párhuzamosan sorban kapja a legnagyobb irodalmi díjakat is. Magyarul most jelent meg a második, és talán legfontosabb könyve, a Sorsbújócska.

rosoffweb_2843296b

Meg Rosoff

Mielőtt világhírű, ünnepelt ifjúsági regényíró lett volna belőle, és S.T. Colderidge, Tom Hardy és W. B. Yeats nyomdokaiba lépve csatlakozott volna a brit Királyi Irodalmi Társasághoz, Meg Rosoff egy átlagos középosztálybeli értelmiség volt. A reklámszakmában dolgozott, hirdetéseket fogalmazott, néha pedig lazításképpen sajtóközleményeket szövegezett a brit demokrata pártnak. Kényelmes és viszonylag gondtalan élete volt amerikaiként az egzotikus Londonban, ahol férjével és két lányával lakott: a zsebében egy diplomával a Harvadról és egy másikkal a nem kevésbé legendás Saint Martin’s Főiskoláról, ahol szobrászként végzett. Negyvenöt éves elmúlt, amikor testvére halála után megszólalt benne a kikerülhetetlen késztetés, hogy írnia kell, még hozzá fontos dolgokról: így született meg a Majd újra lesz nyár, az utóbbi évtized egyik legfelkavaróbb Young Adult-regénye (amiből később hátborzongatóan szép filmet rendezett Kevin Macdonald).

A megjelenés napján a kiadója nagy ünnepséget szervezett: elhalmozták virágokkal, üdvözlőlapokkal, gratulációkkal, miközben ő élete második nagy válságát élte át. Épp aznap tudta meg, hogy neki is mellrákja van. Két év múlva megjelent a második regény, ami még az elsőnél is szorongatóbb: ez a Just in Case (magyarul: Sorsbújócska) című könyv, amit nem csak képletesen, hanem szó szerint átitatnak a végzet szavai.

download

Talán az előző, tragikus felütésű bekezdés alapján az az érzése támadhat az olvasónak, hogy Rosoff patetikus, drámai és megható regényeket gyárt, amelyeket a naplementében kell olvasni, sok-sok papírzsebkendővel felszerelkezve, de erről szó sincs. Sőt: kevés olyan távolságtartó, érzelemmentes, már-már kegyetlenül rideg szerzőt tart számon az ifjúsági irodalom, mint őt. Nem érdeklik a nagy tanulságok és az allegóriák sem: történeteket mesél, amelyeket nyersen, minden kommentár és szépelgés nélkül nyújt át az olvasónak. A Just in Case például egy tizenöt éves, lutoni srác sztorija (a neve kezdetben David), aki meg van róla győzödve, hogy a nyakába lihet a Végzet. Ezt azóta érzi, hogy az öccse kis híján kiesett az ablakon: akkor még sikerült elkerülni a bajt, mert David megmentette a kisfiút, mégsem érzi magát biztonságban, mert sokként érte a felismerés, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a létező legrosszabb dolog. Pánikszerűen próbál megoldást találni, és úgy dönt, az lesz a legjobb, ha személyazonosságot vált: a neve ezentúl Justin lesz, szerez egy képzeletbeli kutyát, lecseréli a ruhatárát, elköltözik otthonról, és új barátai lesznek. Az egyikük Agnes, egy idősebb, tizenkilenc éves lány, akivel a jótékonysági boltban ismerkedik meg: ő segít neki a stílusváltásban, emellett folyamatosan fotókat készít a fiúról, de Justin számára természetesen nem emiatt lesz fontos. Már nem csak a halálfélelem űzi ezentúl, hanem a vágy is, hogy Agnes megmentse, engedje őt feloldódni a saját valóságában, és szeretkezzen vele naponta legalább ötször-hatszor. Rosoff már az első regényében is egy törvényen kívüli, pusztító szerelmet állított a középpontba (a főhősök ott unokatestvérek voltak), és ahogy korábban, most sem ámít azzal, hogy az igazi nagy szerelem feltétlenül tiszta és boldog is egyben. Agnes a fotókat eladja, először egy divatlapban jelennek meg, mint az űzött, szorongó, nyughatatlan kamaszság arca, majd egy kiállítást is szervez a fotók számára – Justin pedig mindeközben egyre mélyebb és mélyebb örvénybe kerül, ha patologizálni akarnék, azt mondanám, hogy a paranoid skizofréniai tünetei kezdenek eluralkodni rajta. De nem akarok patológiát felállítani, már csak azért sem, mert Justin nem csak egy típus: hiba volna benne A Tinédzserkor, A Felnőtté Válás, vagy A Mentálisan Sérült Kívülálló megtestesítőjét keresni, ez a történet pedig nem egy klasszikus ifjúsági- vagy Young Adult regény, ami a kamaszlét esszenciáját szeretné megragadni. A helyzet nem ilyen egyszerű, Rosoff nem ilyen kíméletes az olvasóval: a sztori csak bevisz bennünket a rengetegbe, felkínál néhány filozófiai fogodzót (Justin egyik új barátja, Peter magvas gondolatokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, mit jelent a képzelet, a valóság, a normalitás, vagy épp a relativitás), de ahelyett, hogy válaszokat adna, egy sokkal fontosabb küldetést végez el. Elkísér bennünket a szakadék szélére, az élet peremére, oda, ahol az értelem véget ér, és ahonnan szélesebb perspekítvából láthatunk mindent, vagy épp a semmit, ki hogyan szereti néven nevezni. Utastársaink a fenyegető végzet, a kínzó szexuális vágy, és a hol világosnak, hol pedig zavarosnak tűnő filozófiai fejtegetések. Ki tudna ennek ellenállni?

les-amours-imaginaires1

Les-amours-imaginaires21

Újabb önkényes illusztrációk Xavier Dolan filmjéből, a Képzelt szerelmekből

A regényben újra és újra felbukkanó Alice Csodországban-utalások mellett jól érezhető Rosoff másik, kamaszkori nagy kedvencének, Samuel Beckettnek is a hatása, elsősorban a Godot-ra várva című abszurd drámáé. És hogy miért irtózik Meg Rosoff az egyértelmű válaszoktól, miért gondolja azt, hogy egy nyugtalanító, kérdéseket ébresztő regény többet mond, mint egy kerek, megnyugtató happy-end? “Olyan emberekről tudok írni, akik sebezhetőek – nyilatkozta egykor a The Guardiannak. – Velük tudok azonosulni. Együttérzek azokkal, akikből hiányzik a képesség, hogy tisztán lássák önmagukat és a világot.” Egy másik interjúban, amit a brit kiadó, a Penguin készített vele, Rosoff még egyértelműbben beszélt arról, mennyire önéletrajzi jellegűek a regényei: “Nem azért írok a kamaszokról, vagy a kamaszoknak, mert annyira értek a nyelvükön, vagy mert terelgetni akarom őket, hanem mert én is az vagyok. Mint oly sokunkat a generációmból, engem sem érdekelt különösebben, hogy felnőjek. Egyébként sem voltam tisztességes kamasz egészen 19 éves koromig, és bár nem vagyok rá különösebben büszke, de azt hiszem, meg is ragadtam azon a szinten” (A the Guardiannak egyébként erről így számolt be: “Olyan esetlen és kövér voltam 19 éves korom előtt, hogy az nem nevethető igazi kamaszkornak.”) Bár a magyar irodalomértők legtöbbje még ma is kifejezetten rosszul van attól, ha egy kritikus párhuzamot von a mű és a szerző életrajza között (pedig Roland Barthes óta történt egy s más az irodalomelmélet területén is), Rosoff esetében kár lenne kivonni azt az értelmezés mezejéből. Már csak azért is, mert Rosoff maga sem választja el élesen egymástól az életet és az irodalmat – ahogy mondja, “nekem is megvolt az a sorsfordító pillanat az életemben, amikor Davidhez hasonlóan újradefiniáltam magam: pár évvel ezelőtt, amikor úgy döntöttem, hogy levetem magamról azt a személyiséget, ami nem passzol rám, és elkezdtem végre könyveket írni. Az életem nem oldódott meg ugyan, de a lényeg nem is ez, hanem hogy végre az a személy voltam, akinek lennem kell.”

There-is-no-DogAz élet nem oldódik meg, a legnagyobb kérdésekre nem kapunk választ, a kifürkészhetetlen sors játékszerei vagyunk: a legtöbb szülő ezek tudatában egész biztos nem venne a kamaszkorú gyerekének Meg Rosoff-könyvet. És akkor még nem is említettem, hogy milyen megrögzött ateista szerzőről van szó, akinek az egyik regényéből kiderül, hogy Isten egy szeszélyes, tizenéves srác (a címe is sikamlósan játékos: There Is No Dog, amivel éppen elkerüli azt az állítást, hogy There Is No God – azaz Nincs Isten). Mindezek ellenére miért ajánlom mégis? Mert nagyon kevés olyan YA-szerző van, aki ennyire meg tudja ragadni a tizenévesek figyelmét, aki ilyen szuggesztív, ennyire közülük való, és aki minden filozófiai és egzisztenciális bizonytalansága és szorongása ellenére képes megmutatni, hogy milyen csodálatos ereje van a szépségnek, a barátságnak és a reménynek. Hogy a szerelem lemaradt a listáról? Arról inkább számoljon be Rosoff, hogy miért: “Justin és Agnes boldogan éltek örökkön-örökké. És szomorún is örökkön-örökké. Néha egyszerre. És nem mindig egymással. Az idők végezetéig. Akármikor volt is az.”

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.

Előző bejegyzés: