Mese a szaros fejű vakondról és a macskájába szerelmes királyfiról

LITERA

1364_szaros-vakond

Az idei Könyvfesztivál gyerekirodalmi kínálata nagyon színes, és igazi meglepetésekkel is szolgált. Ki gondolta volna azt például, hogy épp a közönség kedvenc Pagony okozza majd a legnagyobb felháborodást egy “botrányos” témájú könyvével, vagy hogy az egyik legismertebb magyar gyerekkönyv-kritikus saját meseregénnyel jelentkezik?

Persze nem volt véletlen az iménti idézőjel a botrány körül, mert szó sincs arról, hogy egy 6 éveseknek adaptált 50 Shades, vagy zombihercegnőkről szóló képeskönyv jelent volna meg (bár én mindkettőre kíváncsi lennék): sőt, tulajdonképpen egy nagyon is jól bevált kultkönyvet adott ki a Pagony, az 1989-es Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című német képeskönyvet. A 24 évvel ezelőtt íródott képeskönyv fergetegesen humoros, és a maga módján még tanulságos is, nem véletlen, hogy 27 nyelvre fordították már le, és 27 nyelven sikeres.

post_127058_20130429180842

Hogy nálunk hogyan fogadták a szülők, az kiderül, ha gyors Google-kutatást végez az ember. Indulásképpen talán legjobb a Pagony kiadó honlapján kezdeni a nyomozást, ahol felháborodott anyukák-apukák kommentelnek a könyv ajánlója alatt (“Szeretem a Pagony könyveit. A gyerekeim imádják a meséket. Na de ez?!”, “Egy mesétől mást várok: építő jelleget, tanulságot, szépséget, aranyos és humoros sztorikat, de nem az övön aluli ‘poénokkal’ szeretném a gyerekem lelkivilágát gazdagítani” és egy rövid vélemény a Jó Magyar nevű felhasználótól: “Kár volt erre papírt pocsékolni!!!”). Pedig a történet főszereplőjével akár azonosulhatnának is a kommentelők: egy szürke, rövidlátó vakondról van szó ugyanis, akinek az egyik reggele nagyon pocsékul indul, mert ahogy kidugja a fejét a földből, egy hatalmas szarkupac landol a fején. Zavarában és felháborodásában el is felejti lemosni magáról a piszkot, és mint egy Gogol- vagy Kafka-hős, így indul el kideríteni, ki merészelte megszégyeníteni. Sorban faggatja ki a környékbeli állatokat, akik mind saját termékmintával bizonyítják, hogy az ő kakijuk egész másképpen néz ki, de végül a fekáliaszakértő legyek segítenek vakondunknak megoldani a rejtélyt, és ahogy azt a klasszikus képeskönyvek esetében megszoktuk, kapunk egy szellemes csavart is a sztori végén. A mese több síkon értelmezve is fontos tanulságokkal szolgál, ami bizonyára első számú szempont egy könyvvásárló átlag magyar szülőnek: megtanulható belőle, melyik állat milyet csinál (azért ez hasznos, nem?), és persze önértékelés területén is hasznos példát mutat (ti. ne engedd, hogy csak úgy szarjanak rád). A népmesékből, vagy Julia Donaldsontól és Kes Gray-tól már ismerős lehet ez a képeskönyvek esetében jól bevált szerkezeti felépítés, ami az ismétlődésre, a kantálásszerű, megnyugtató ritmusra épül: a tíz év alattiak ezt különösen élvezik, mert újra meg újra felismerik a már ismert, sajátnak érzett motívumokat mesélés közben.

post_127058_20130429180738

A pottyantós és púzós poénokról már a Kaki-könyv (Vivandra), a Doktor Proktor-sorozat (Kolibri) vagy a Pfúú! Te voltál az, Bertie? (Little Tigger Press) esetében is bebizonyosodott, hogy nem csak azért népszerűek, mert ellenállhatatlan, övön aluli eszközökkel operálnak, hanem azért is, mert a gátlásokat és a zavart is oldják a gyerekekben. Bár ez nem épp irodalmi szempont, de azért még lényeges, hogy a szakértők szerint a 3-6 éves korosztályt legalább annyira érdeklik ezek a testi funkciók, mint a 13-16 éveseket a szexuális tárgyú irodalom: egész egyszerűen azért, mert ebben a korban fedezik fel a világnak ezt a hm, csodáját. Még nagyobb kíváncsiságra pedig természetesen az ad okot, hogy a kakilásról folyó diskurzus a legtöbb családban megszabott korlátok közé szorul (vendégek előtt, ebéd közben stb. nem szabad ilyesmiről beszélni), tehát ha egy könyv olyan lazán nyúl a témához, hogy már a borítóján is egy gőzölgő szardarab virít, az számukra maga a szabadság szimbóluma. És illusztrált szabadságból aztán van itt bőven: egész oldalakat borít be a tehénlepény és lócitrom, ratatatázva hullik alá a kecskebogyó, és minden egyéb színes-szagos végtermék, amiről máskor nem illik tudomást venni. Nagyon remélem, hogy idővel megjelenik majd magyarul a könyv pop-up verziója is, amiben természetesen az olvasó irányíthatja nem csak a vakond fejére pottyanó kakit, de minden egyes fenékből saját kézzel varázsolhatja elő a meglepetést!

Az idei fesztivál másik nagy meglepetése Tamás Zsuzsa gyerekkönyv-kritikus első könyve, a Macskakirálylány. Bevallom, természetesen előítéletekkel fogtam kezembe a rövidke meseregényt, mert valljuk be, a gyerekirodalom szakértői általában nem épp azt a minőséget nyújtják szépirodalom területén, mint szakmai téren (hazai kivételként Boldizsár Ildikót tudom csak említeni). Zsuzsával nem igazán ismerjük egymást személyesen, szóval nem érhet az a vád, hogy barátjaként ajánlanám vagy ellenségeként, konkurenseként támadnám a Macskakirálylányt, de az év eddigi legjobb magyar gyerekkönyvének tartom.

borito-298x400

Engem azzal a legkönnyebb lenyűgözni, ha érzem egy gyerekkönyvön, hogy nagyon komoly, alapos meló van mögötte, minden mondata, betűje átgondolt, funkcionális, és az intertextuális utálások sem öncélúak, játékosak, hanem erősítik, súlyosbítják a szöveget. A Macskakirálylányt például egyfelől lehet természetesen tündérmeseként olvasni, vagy inkább tündérmese-kritikaként: adott egy királyfi, akinek világgá kell mennie, de fogalma sincs miért, és egyébként sincs kedve vándorolni, inkább megáll félúton egy poros viskóban. Tamás Zsuzsa nem csak folytatja a tündérmesei hagyományt azzal, hogy az eszközeihez nyúl, hanem egyúttal hátrafelé is tekint, és megkérdőjelezi az egyik alapvető mesei szüzsé létjogosultságát (ti. miért is kell világgá menni?). A királyfi persze nem filozofálgat hosszasan a kérdés felett, mert igazából ehhez sincs nagyon kedve, mivel végtelenül bánatos. Ezen a ponton kúsznak be a hermeneutikai körbe a jó kis magyar depressziós meséink, amilyen például a Nefelé (Scheer Katalin) vagy a Boszorkányos mesék (Boldizsár Ildikó), de mielőtt elkezdenénk süllyedni a bánat mocsarában, és mesei, vagy meseterápiás eszközökkel nekiállnánk gyógyítani a szomorú királyfit, egy újabb nagy váltással egyszer csak egy paródiában találjuk magunkat.

banatos2

A Bánatos királyfihoz beköltözik egy macska, egy szintén világfájdalmas beszélő fa, majd előkerül egy összetört szívű rongybaba és egy spleenes játékkirályfi is, és szomorúságversenyt szerveznek. Ezen a ponton Tamás Zsuzsa már a depressziós meséket is parodizálja, és ráadásul mindezt nagyon jól fogyasztható, érett költői nyelven: a szereplők versben panaszolják el sorban a bánatukat, és igyekeznek a lehető legszívszaggatóbban mesélni, mert persze versenyről van szó. A karakterek zseniálisak: a sorok között olvasva kiderül, hogy a Mohos fa képtelen más örömének örülni, irigységében csak önmagát sajnálja és sajnáltatja, a ládában élő királyfibaba áldozatszerepben vergődik, és a világot hibáztatja, amiért olyan nyomorult az élete, de feltűnik egy igazi energiavámpír madár is, aki látszólag szeretetre vágyik, de csak pusztítani képes, és egy mártír típusú anyuka, aki a tökéletes szülő szerepében tetszeleg, de kiderül, hogy nem azért sóhajtozik folyton, mert a családtagokért aggódik annyira, hanem épp ellenkezőleg: az érzelmi zsarolást használja arra, hogy uralkodhasson másokon. A típusok szerencsére nincsenek ilyen szájbarágós, konyhapszichológiai színvonalon kifejtve és szétanalizálva a mesében, és a hibáikkal együtt a karakterek még szerethetőek is, talán azért, mert az olvasó saját környezetére (és önmagára) ismer bennük. A szöveget az menti meg a didaktikusságtól vagy a lelkizős, hazug giccstől, hogy egyszerűen nem lehet kiszúrni, aláhúzni olyan részeket, amelyek kilógnának a mindvégig magas színvonalon tartott finom, szellemes és lírai egységből. A mese gazdag, kerek egész, és egyszerűen nem lehet mibe belekötni.

macska2

A befejezés is tartogat még egy csavart: a Bánatos királyfi úgy gondolja, hogy átok üli a helyet, és egy ponton már annyira sajnálja az új barátait, hogy meg akar küzdeni a boszorkánnyal is, aki elvarázsolta őket – de aztán kiderül, hogy szó sincs átokról és boszorkányról, itt tényleg mindenki maga tehet a saját kreálmányú bánatáról. Ellenség híján elmarad a hősies küzdelem is, a hosszú-hosszú szomorúságversenynek pedig nem lesz győztese, mert miután a szereplők annyi energiát fordítottak arra, hogy lehető leghatásosabban mutassák be a lelki drámáikat, sikerül eltávolodniuk az érzéseiktől (vagy az egójuktól), és ahogy ezt tudjuk a szakirodalomból (vagy jobb híján: az önsegítő könyvekből) is tudjuk, ez az út vezet a lelki békéhez. Az egyetlen szereplő, aki nem szenvelgett egy pillanatra sem, az a macska: ő tartja rendben a házat, süt, főz, takarít, nem is csoda (?), hogy a Bánatos királyfi lassan beleszeret. És tényleg nem csoda, mivel az olvasó a szereplőkkel együtt még mindig egy (kicsit kicsavart, kicsit kinevetett, de sosem megtagadott) tündérmesei valóságtartományban tartózkodik, ahol macskát választani életed párjául ősidők óta elfogadott dolog.

 

Werner Holzwarth: Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére, Pozsonyi Pagony Kft., 2013, 32 oldal, 1650 Ft

Tamás Zsuzsa: Macskakirálylány, Naphegy Könyvkiadó, 2013, 64 oldal, 2990 Ft

 

 

  • Facebook
  • Twitter
  • Delicious
  • Digg
  • StumbleUpon
  • Add to favorites
  • Email
  • RSS
Címkék:

Hozzászólások lezárva.

Következő bejegyzés:
Előző bejegyzés: